 |
| wikipedia.org |
A Jordan Peterson-jelenség akkorát robbant az észak-amerikai sajtóban és a közösségi hálón, hogy még a hozzánk eljutott, valamelyest tompított lökéshullámok is bőven meghaladták a legtöbb médiafelület ingerküszöbét. Ezer és egy cikk jelent meg róla, bőséggel kapott hideget-meleget, és amit el lehet mondani, azt már valaki tuti elmondta róla. Én ezért inkább arra szorítkoznék, hogy nekem személyesen mit jelentett megismerkednem vele és beleásnom magam a gondolkodásmódjába.
Talán nem meglepő, hogy én magam is, ahogy a kortársaim közül bizonyára a legtöbben, a youtube bugyraiban bukdácsolva akadtam rá. Így lényegében a saját példámmal tudom demonstrálni a sikerének megágyazó szinte banális trükk hatékonyságát: egyszerűen annyit csinált, hogy elkezdte feltenni a youtube-ra a videóit, kezdetben leginkább az egyetemi előadásait. Ezeket aztán szép lassan követték a vele készült interjúk, panelbeszélgetések felvételei, vagy a nyilvános előadásairól készült videók, amelyek közül jó pár figyelemreméltó nézettségre tett szert.
Némileg önkényesen három fázisra osztom Peterson prof.-fal val való megismerkedésem történetét, amelyek mind egy-egy jellegzetes karizmájához kötődnek.
1. Jordan Peterson, a legyőzhetetlen vitapartner és politikai kommentátor.
Talán ez az a karakter, ami a legkevésbé jellemzi őt, és mégis ezzel vált híressé. Minden a kanadai ún. Bill C-16-nel kezdődött. Ez egy 2016-ban elfogadott kiegészítés a Polgári Törvénykönyvhöz és a Büntető Törvénykönyvhöz (An Act to amend the Canadian Human Rights Act and the Criminal Code), amely a nemi identitás kifejezéséhez való jogot védi (elsősorban a transzneműek nemi identitásának kifejezését, ahogy azt a jogalkotók egyértelműen világossá is tették), és ebbe bizony beletartozik az egyének személyes névmás-preferenciája is. Ennek az lett a következménye, hogy ha valaki egy transznemű személyt nyilvános helyen nem az általa kiválasztott névmással szólít meg (ami lehet akár nemsemleges névmás, mint például a zhe, zher, xe, xer), az gyakorlatilag törvénysértést követ el és ennélfogva büntethető.
Peterson erre egészen egyszerűen azt mondta, hogy nem fogja betartani ezt a törvényt. Pont. Álláspontját a szenátusi meghallgatáson azzal indokolta, hogy egyrészt az egész egy nonszensz, mivel semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ezeknek a névmásoknak a használata tényleg védené a transzneműeket, másrészt pedig a törvény maga egy nyelvi diktátum, ami mesterségesen létrehozott szavak kötelező használatát írja elő, és mint ilyen súlyosan sérti a szólásszabadságot.
Ez volt az a pont, amikor a média óriási erőket mozgósított annak érdekében, hogy bebizonyítsák róla, hogy transzfób, kirekesztő, szélsőjobboldali. Ennek a vádnak az adja a különleges pikantériáját, hogy ő saját magát "klasszikus liberálisként" aposztrofálja, viszont az őt ért támadások legjava a politikai spektrum bal széléről érkeznek, akik számára bárki, aki tőlük jobbra helyezkedik el (tehát lényegében bárki más), az szélsőjobboldali. Peterson őket hívja radikális baloldaliaknak, és nem fukarkodik a kőkemény kritikával. Szerinte ebbe az irányzatba tartozik bele a radikális feminizmus és az identitáspolitika úgy általában, amely az észak-amerikai egyetemek humán szakjainak legjavát eluralta.
Ami pedig az interjúit illeti: öröm őket hallgatni. Kimért, szofisztikált, hihetetlenül intelligens – és ezzel még nem mondtam semmit arról, hogy mennyiben értek vele egyet (amúgy többnyire nagyon is), csak annyit, hogy egy olyan vitakultúrát képvisel, amely fájdalmasan hiányzik a kortárs közéletből.
A politikai vitakarrierjének egy vitathatatlan gyöngyszeme lett a Cathy Newman-interjú, amit az angol Channel 4 New csatorna adott le. Ebben, ahogy az egyik kedvenc püspököm, Robert Barron sommázta, Newman megpróbálta őt egy ideológia foglyának beállítani, ám ahelyett, hogy ez sikerült volna, saját magáról bizonyította be, hogy egy ideológia foglya. Általánosságban is jellemző a tévé- és rádióvitáinak hangulatára, hogy minél vehemensebben próbálják őt bigottnak és zárkózottnak beállítani a műsorvezetők, annál inkább tűnnek ők maguk bigottnak és zárkózottnak. Bevallom, én a magam részéről ezt a legtöbbször rendkívül szórakoztatónak tartom. De amikor jobban belegondolok, rájövök, hogy maga a jelenség inkább szomorú, mert azt jelzi, mennyire hozzászoktunk, hogy egy-egy álláspont szenvedélyes képviselőjének ösztönösen igazat adjunk, függetlenül attól, mennyire átgondolt az érvelése. Ezért éleszti fel bennünk azt a bizonyos megelégedettségérzést érzést, amikor "valaki végre jól megmondja." Petersonról sok ilyen videó van az interneten (pl. "Peterson destroys arrogant interviewer"), de ezeket a címkéket ő maga általában nem szeretni, mert nem megmondóember szeretne lenni.
2. Jordan Peterson, az életvezetési tanácsadó – avagy az élet értelmének szenvedélyes keresője és továbbadója.
Az egyik fő tézise (ha nem a fő tézise), hogy az életünkben nem a boldogságot kell keresnünk, hanem az értelmet, és értelmet pedig úgy találunk, ha felelősséget veszünk vállunkra és kitartóan hordozzuk. Peterson valójában nem politikai szónok: úgy cseppent bele a viták sűrűjébe, mint Pilátus a credóba. Ő egy klinikai pszichológus, több mint 30 éves szakmai múlttal, aki azon fáradozik, hogyan teheti a hozzá fordulók életét jobbá. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az eddig megjelent két könyve: Maps of Meaning: The Architecture of Belief (szabad fordításban Térkép az élet értelméhez: a hit felépítése) és 12 Rules for Life: an An Antidote to Chaos (12 szabály az élethez: a káosz ellenszere). Az utóbbi (mellesleg bestseller) művének címe mind-mind olyan szabályokra utal, amelyek betartása nem a minket körülvevő világra, hanem a személyes életünkre lesz hatással, és abban segít, hogy a személyes felelősség által célt kapjon minden további tevékenységünk.
Sokan felvetették, hogy a hallgatóságának elég nagy része fiatal férfiakból áll (voilà: például jómagam). Ebben a politikai ellenfelei valamilyen hátsó szándékot sejtenek, mintha a szónoklataival megpróbálná feltüzelni a reményvesztett fiatalokat, hogy aztán a saját céljaira használja fel őket. Erről szó sincs. A jelenség mögött meghúzódó indok sokkal egyszerűbb: elsősorban tényleg a reményvesztett fiatalok (főleg fiúk) azon, akik szomjazzák az értelmes biztatást, hogy kezdjenek valamit az életükkel. Az egyik interjújában, amikor valaki megkérdezte, mitől fogadják a beszédeit ilyen végtelenül hálásan a fiatalok, a szenvedélyes, odaadó és gyakorlatilag könnyekig meghatott válasza így hangzott: mert én tényleg az ő oldalukon állok. Én tényleg boldog vagyok, ha látom, hogy nem vesztegetik el az életüket, és tényleg szomorú vagyok, ha kiégett, reményvesztett, depressziós, céltalan emberekkel találkozom. És annyira hihetetlen, hogy milyen kevés biztatásra van szükségük, hogy kilépjenek ebből...
Bizony, személyes érintettségem is van a dologban. Idén a születésnapomra barátnőmtől egy kézzel készített pólót kaptam ajándékba, amin egy Jordan Peterson-féle TODO lista szerepelt: takarítsd ki a szobádat (pipa), győzd le a káosz sárkányát (pipa), és szabadítsd ki apádat a bálna gyomrából (egyelőre pipa nélkül). Első olvasásra nem tűnik túl átütőnek, de valójában zseniálisan összefoglalja Peterson prof üzenetét. Az első pont a 12 szabály egyike az imént emlegetett könyvéből: ha értelmet akarsz találni az életedben, először tegyél benne rendet. A második és a harmadik pedig utalás azokra a mitológiai elemekre, amelyekről az első könyvében és az egyetemi előadásain is beszél. Legyőzni a sárkányt (azaz a saját mumusainkat) vagy beleugrani egy tengeri szörnyeteg szájába (azaz elmerülni a saját bensőnk sötét mélységében) azoknak a kalandoknak, küldetéseknek a metaforája, amelyekre mindannyian meg vagyunk hívva mint emberek.
3. Jordan Peterson, az egyetemi tanár.
Miután agyonhallgattam a politikai vitáit, és miután felfigyeltem az előadásainak a és a könyveinek mélyebb üzenetére, elkezdtem meghallgatni az egyetemi előadásait. Így a youtube-on lévő Jordan Peterson-videókat keletkezésükhöz (és valószínűleg jelentőségükhöz képest is) fordított sorrendben ismertem meg. Ezek ugyanis az igazi videói, és nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorul.
Az elmúlt néhánypár évben Peterson prof egyetemi előadási lettek azok, amelyek a legközelebb vittek engem a Sophia Egyetemen megtapasztalt szellemi megvilágosodás-élményhez. Az állam leesett, ahogy észrevettem, hogy az interdiszciplinaritást mint eszközt ugyanazzal az eltökéltséggel használja, ami Olaszországban annyira közel került a szívemhez. Van benne filozófia, pszichológia, evolúcióelmélet, neurobiológia... még teológia is, ugyanis a vallási hagyományok elbeszéléseinek és a bennük megjelenő archetípusoknak óriási jelentőséget tulajdonít, úgy a jungi kollektív tudattalan szempontjából, mint a személyes életünkben átélt ezerféle kaland közös motívumának szempontjából.
Magyarázza az egzisztencializmust, konstruktivizmus, fenomenologizmust. Különös szakértelemmel kutatta és adja át a 20. századi totalitárius ideológiák mechanizmusát. Tanítja Freudot, Jungot, Rogers, Piaget-t, Nietzschét, Dosztojevszkijt, és még sorolhatnám. De nem a szintézisüket mondja el, nem egy modern lencsén keresztül láttatja velünk ezeket a hatalmas gondolkodókat, mint akikre már rárakódott az évszázadok ítélete, hanem a gondolataik mélyére akar minket elvezetni, és azt akarja átadni belőlük, amitől ők valójában ők, nem pedig akinek gondoljuk őket.
Egy szó, mint száz: Jordan Peterson egy különleges ember. Egy csepp abból az üdítő frissességből, aminek a rettenetes hiányát éppen az jelzi a leginkább, hogy mennyire jólesik, amikor találkozunk vele. Azt hiszem, a gondolatait és a munkáját az teszi igazán értékessé, hogy őt hallgatva nem egyre inkább olyan leszek, mint ő, hanem egyre inkább olyan, mint én. Hány olyan szónokot hallgatunk rendszeresen, akik meg akarnak győzni minket a saját igazukról, akik radikalizálni akarnak minket, hogy aztán az ő zászlóvivői lehessünk! Ki az, aki azt tűzi ki céljául, hogy a hallgatói elsősorban önmagukra találjanak?
Némileg önkényesen három fázisra osztom Peterson prof.-fal val való megismerkedésem történetét, amelyek mind egy-egy jellegzetes karizmájához kötődnek.
1. Jordan Peterson, a legyőzhetetlen vitapartner és politikai kommentátor.
Talán ez az a karakter, ami a legkevésbé jellemzi őt, és mégis ezzel vált híressé. Minden a kanadai ún. Bill C-16-nel kezdődött. Ez egy 2016-ban elfogadott kiegészítés a Polgári Törvénykönyvhöz és a Büntető Törvénykönyvhöz (An Act to amend the Canadian Human Rights Act and the Criminal Code), amely a nemi identitás kifejezéséhez való jogot védi (elsősorban a transzneműek nemi identitásának kifejezését, ahogy azt a jogalkotók egyértelműen világossá is tették), és ebbe bizony beletartozik az egyének személyes névmás-preferenciája is. Ennek az lett a következménye, hogy ha valaki egy transznemű személyt nyilvános helyen nem az általa kiválasztott névmással szólít meg (ami lehet akár nemsemleges névmás, mint például a zhe, zher, xe, xer), az gyakorlatilag törvénysértést követ el és ennélfogva büntethető.
Peterson erre egészen egyszerűen azt mondta, hogy nem fogja betartani ezt a törvényt. Pont. Álláspontját a szenátusi meghallgatáson azzal indokolta, hogy egyrészt az egész egy nonszensz, mivel semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ezeknek a névmásoknak a használata tényleg védené a transzneműeket, másrészt pedig a törvény maga egy nyelvi diktátum, ami mesterségesen létrehozott szavak kötelező használatát írja elő, és mint ilyen súlyosan sérti a szólásszabadságot.
Ez volt az a pont, amikor a média óriási erőket mozgósított annak érdekében, hogy bebizonyítsák róla, hogy transzfób, kirekesztő, szélsőjobboldali. Ennek a vádnak az adja a különleges pikantériáját, hogy ő saját magát "klasszikus liberálisként" aposztrofálja, viszont az őt ért támadások legjava a politikai spektrum bal széléről érkeznek, akik számára bárki, aki tőlük jobbra helyezkedik el (tehát lényegében bárki más), az szélsőjobboldali. Peterson őket hívja radikális baloldaliaknak, és nem fukarkodik a kőkemény kritikával. Szerinte ebbe az irányzatba tartozik bele a radikális feminizmus és az identitáspolitika úgy általában, amely az észak-amerikai egyetemek humán szakjainak legjavát eluralta.
Ami pedig az interjúit illeti: öröm őket hallgatni. Kimért, szofisztikált, hihetetlenül intelligens – és ezzel még nem mondtam semmit arról, hogy mennyiben értek vele egyet (amúgy többnyire nagyon is), csak annyit, hogy egy olyan vitakultúrát képvisel, amely fájdalmasan hiányzik a kortárs közéletből.
A politikai vitakarrierjének egy vitathatatlan gyöngyszeme lett a Cathy Newman-interjú, amit az angol Channel 4 New csatorna adott le. Ebben, ahogy az egyik kedvenc püspököm, Robert Barron sommázta, Newman megpróbálta őt egy ideológia foglyának beállítani, ám ahelyett, hogy ez sikerült volna, saját magáról bizonyította be, hogy egy ideológia foglya. Általánosságban is jellemző a tévé- és rádióvitáinak hangulatára, hogy minél vehemensebben próbálják őt bigottnak és zárkózottnak beállítani a műsorvezetők, annál inkább tűnnek ők maguk bigottnak és zárkózottnak. Bevallom, én a magam részéről ezt a legtöbbször rendkívül szórakoztatónak tartom. De amikor jobban belegondolok, rájövök, hogy maga a jelenség inkább szomorú, mert azt jelzi, mennyire hozzászoktunk, hogy egy-egy álláspont szenvedélyes képviselőjének ösztönösen igazat adjunk, függetlenül attól, mennyire átgondolt az érvelése. Ezért éleszti fel bennünk azt a bizonyos megelégedettségérzést érzést, amikor "valaki végre jól megmondja." Petersonról sok ilyen videó van az interneten (pl. "Peterson destroys arrogant interviewer"), de ezeket a címkéket ő maga általában nem szeretni, mert nem megmondóember szeretne lenni.
2. Jordan Peterson, az életvezetési tanácsadó – avagy az élet értelmének szenvedélyes keresője és továbbadója.
Az egyik fő tézise (ha nem a fő tézise), hogy az életünkben nem a boldogságot kell keresnünk, hanem az értelmet, és értelmet pedig úgy találunk, ha felelősséget veszünk vállunkra és kitartóan hordozzuk. Peterson valójában nem politikai szónok: úgy cseppent bele a viták sűrűjébe, mint Pilátus a credóba. Ő egy klinikai pszichológus, több mint 30 éves szakmai múlttal, aki azon fáradozik, hogyan teheti a hozzá fordulók életét jobbá. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az eddig megjelent két könyve: Maps of Meaning: The Architecture of Belief (szabad fordításban Térkép az élet értelméhez: a hit felépítése) és 12 Rules for Life: an An Antidote to Chaos (12 szabály az élethez: a káosz ellenszere). Az utóbbi (mellesleg bestseller) művének címe mind-mind olyan szabályokra utal, amelyek betartása nem a minket körülvevő világra, hanem a személyes életünkre lesz hatással, és abban segít, hogy a személyes felelősség által célt kapjon minden további tevékenységünk.
Sokan felvetették, hogy a hallgatóságának elég nagy része fiatal férfiakból áll (voilà: például jómagam). Ebben a politikai ellenfelei valamilyen hátsó szándékot sejtenek, mintha a szónoklataival megpróbálná feltüzelni a reményvesztett fiatalokat, hogy aztán a saját céljaira használja fel őket. Erről szó sincs. A jelenség mögött meghúzódó indok sokkal egyszerűbb: elsősorban tényleg a reményvesztett fiatalok (főleg fiúk) azon, akik szomjazzák az értelmes biztatást, hogy kezdjenek valamit az életükkel. Az egyik interjújában, amikor valaki megkérdezte, mitől fogadják a beszédeit ilyen végtelenül hálásan a fiatalok, a szenvedélyes, odaadó és gyakorlatilag könnyekig meghatott válasza így hangzott: mert én tényleg az ő oldalukon állok. Én tényleg boldog vagyok, ha látom, hogy nem vesztegetik el az életüket, és tényleg szomorú vagyok, ha kiégett, reményvesztett, depressziós, céltalan emberekkel találkozom. És annyira hihetetlen, hogy milyen kevés biztatásra van szükségük, hogy kilépjenek ebből...
Bizony, személyes érintettségem is van a dologban. Idén a születésnapomra barátnőmtől egy kézzel készített pólót kaptam ajándékba, amin egy Jordan Peterson-féle TODO lista szerepelt: takarítsd ki a szobádat (pipa), győzd le a káosz sárkányát (pipa), és szabadítsd ki apádat a bálna gyomrából (egyelőre pipa nélkül). Első olvasásra nem tűnik túl átütőnek, de valójában zseniálisan összefoglalja Peterson prof üzenetét. Az első pont a 12 szabály egyike az imént emlegetett könyvéből: ha értelmet akarsz találni az életedben, először tegyél benne rendet. A második és a harmadik pedig utalás azokra a mitológiai elemekre, amelyekről az első könyvében és az egyetemi előadásain is beszél. Legyőzni a sárkányt (azaz a saját mumusainkat) vagy beleugrani egy tengeri szörnyeteg szájába (azaz elmerülni a saját bensőnk sötét mélységében) azoknak a kalandoknak, küldetéseknek a metaforája, amelyekre mindannyian meg vagyunk hívva mint emberek.
3. Jordan Peterson, az egyetemi tanár.
Miután agyonhallgattam a politikai vitáit, és miután felfigyeltem az előadásainak a és a könyveinek mélyebb üzenetére, elkezdtem meghallgatni az egyetemi előadásait. Így a youtube-on lévő Jordan Peterson-videókat keletkezésükhöz (és valószínűleg jelentőségükhöz képest is) fordított sorrendben ismertem meg. Ezek ugyanis az igazi videói, és nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorul.
Az elmúlt néhánypár évben Peterson prof egyetemi előadási lettek azok, amelyek a legközelebb vittek engem a Sophia Egyetemen megtapasztalt szellemi megvilágosodás-élményhez. Az állam leesett, ahogy észrevettem, hogy az interdiszciplinaritást mint eszközt ugyanazzal az eltökéltséggel használja, ami Olaszországban annyira közel került a szívemhez. Van benne filozófia, pszichológia, evolúcióelmélet, neurobiológia... még teológia is, ugyanis a vallási hagyományok elbeszéléseinek és a bennük megjelenő archetípusoknak óriási jelentőséget tulajdonít, úgy a jungi kollektív tudattalan szempontjából, mint a személyes életünkben átélt ezerféle kaland közös motívumának szempontjából.
Magyarázza az egzisztencializmust, konstruktivizmus, fenomenologizmust. Különös szakértelemmel kutatta és adja át a 20. századi totalitárius ideológiák mechanizmusát. Tanítja Freudot, Jungot, Rogers, Piaget-t, Nietzschét, Dosztojevszkijt, és még sorolhatnám. De nem a szintézisüket mondja el, nem egy modern lencsén keresztül láttatja velünk ezeket a hatalmas gondolkodókat, mint akikre már rárakódott az évszázadok ítélete, hanem a gondolataik mélyére akar minket elvezetni, és azt akarja átadni belőlük, amitől ők valójában ők, nem pedig akinek gondoljuk őket.
Egy szó, mint száz: Jordan Peterson egy különleges ember. Egy csepp abból az üdítő frissességből, aminek a rettenetes hiányát éppen az jelzi a leginkább, hogy mennyire jólesik, amikor találkozunk vele. Azt hiszem, a gondolatait és a munkáját az teszi igazán értékessé, hogy őt hallgatva nem egyre inkább olyan leszek, mint ő, hanem egyre inkább olyan, mint én. Hány olyan szónokot hallgatunk rendszeresen, akik meg akarnak győzni minket a saját igazukról, akik radikalizálni akarnak minket, hogy aztán az ő zászlóvivői lehessünk! Ki az, aki azt tűzi ki céljául, hogy a hallgatói elsősorban önmagukra találjanak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése