6-7. rész (posztumusz): Szent Márk és Tudományfilozófia

Helyénvalónak éreztem jól meghúzni az iramot az utolsó vizsgám alkalmából, minélfogva még mindig felépülőben vagyok (nyugalom, csak fáradtság!), és ezért csak késve érkezik a szokásos bejegyzés. 

A múlt hét szerdai vizsgám a "krisztológia" nevet viselte, és gyakorlatilag abból állt, hogy szóról szóra átvettük Márk evangéliumát. Ez a két dolog ott ér össze, hogy Márknál gyakorlatilag központi szerepe van Jézus krisztusi küldetésének, amit már ez első mondatban hangsúlyoz, és az egész szöveg valamilyen formában ezt magyarázza. 

A tudományfilozófia pedig, csak hogy a végére maradjon a nagy attrakció, ebben a modulban a legnehezebb és a legfontosabb órám volt. Igazából nem is értem, hogyan kaphattam vegyész diplomát anélkül, hogy ezekről egy árva szót is halljak, (remélem ezt olvassa valamely korábbi vagy jövőbeli tanárom vagy kollégám...:) Mit jelent a tudomány? Egy állítás milyen elv alapján következik egy másikból? Milyen érvényességi köre van? Mitől lesz valami áltudomány? Mit jelent a kísérlet és mi köze van a valósághoz?

Csak hogy érzékeltessem a téma jelentőségét: gyakorlatilag az egész "modern tudomány", amit legalább is tudat alatt az emberiség legerősebb fegyverének tartunk, ha "igazságról" van szó, arra épül, hogy teszünk egy megfigyelést, (ha alaposak vagyunk, akkor többet), és konstruálunk belőle egy általános következtetést. Ez az indukció, és nem kell hozzá Arisztotelésznek lenni, hogy megállapítsuk: semmilyen logikai nem garantálja, hogy egy egyedi megfigyelésből levont általános következtetés igaz lesz. (A matematika ezzel szemben deduktív tudomány, de az meg nem a tapasztalatokra épül, és nem is lehet minden probléma nélkül alkalmazni rájuk.) Nem csoda hát, hogy a huszadik század teljes tudományfilozófiai története az indukció igazolásáról vagy kritikájáról szólt - anélkül, hogy világos, vitathatatlan konklúzió született volna. 

5. rész: Szent Pál

A vizsgákról történő részletes beszámoló mellett szándékomban áll írni valami személyeset is, csak hát nem tudom, hol kezdjem... :) Csak hogy tudjátok, ez a vizsgaidőszak utolsó és egyben legnehezebb hete, három egymást követő nap vizsgázom, és az utolsó az egész modul legrettegettebb vizsgája. De hamarosan végzek, és akkor majd veszek egy nagy levegőt, és kiöntöm a lelkem. :D 

Ez a kurzus az előző modulbeli exegézisnek a folytatása, de ezúttal nem az Evangéliumokkal, hanem Pál apostollal foglalkoztunk. Ahogy szinte minden keresztény, úgy én is tudatában voltam, hogy mennyire fontos figura. Elvégre ő írta a fél Újszövetséget, és kábé minden misén/istentiszteleten/egyéb szertartáson olvasunk tőle valamit. De "tudományosan" is megvizsgálni az életét nagyon sok újdonságot hozott! 

A kurzus végére két szép darabbal gazdagodott teológiai fegyvertáram. :) Az egyik az események kronológiai ismerete, hova utazott, hányszor, miért, melyik levelet mikor írta, milyen céllal, kinek, és egyáltalán tényleg ő írta-e (a 13 levélből igazából csak 7-ről lehet többé-kevésbé biztosan állítani, hogy az övé.) A másik pedig a páli teológia: átlátni az ő tanítását, együtt a sok apró részlettel, amit már itt-ott, hittanórákon, prédikációkon megtanultam, ezúttal azonban hivatkozásokkal, hozzáolvasva az eredeti szöveget, arra döbbentett rá, hogy bizony egész sok köze van az én életemhez. 

4. rész: etika

Ez az a kurzus volt, amit az előző modul végén halasztottam el, ennélfogva már írtam is róla ebben a bejegyzésben. Csak egy dolgot mondanék a vizsgáról: egészen elképesztő, hogy a tanárunk első kérdése mindig az, hogy milyen nyelven szeretnél beszélni. Najó, nem konkrétan így, de mindenki tudja, hogyha nyelvi nehézségei vannak, akkor a professzor minden elérhető képességével rendelkezésre áll, hogy segítsen a helyzetén. Voltam már fültanúja spanyol, francia és angol nyelvű vizsgának! Szerintem elég menő... :)

3. rész: logika

Erről a kurzusról már írtam néhány szót egy korábbi bejegyzésben; és nehéz nem ismételnem magam, amennyiben ugyanis kénytelen vagyok ismét kifejezni lelkesedésemet az egész tananyag iránt. :) 

Mi mással is lehetett volna kezdeni, mint a görögökkel? Arisztotelész szillogizmusainál elidőztünk egy darabig (van belőlük 192, de csak 14 érvényes), aztán jöttek a sztoikusok, majd egy kis történeti kitérő a középkorra, különös hangsúllyal Arnauld-ra és Leibnizre, utána pedig a híres-neves Boole-algebra. Ezen a ponton vettünk egy nagy levegőt, és írtunk egy dolgozatot, ami, ha jól sikerült, kiváltotta a vizsgának egy részét. 

Az anyag másik fele pedig engem szabályosan elvarázsolt; ebből kaphatott az egy jó nagy adagot, aki elolvasta a Gödelről szóló bejegyzésemet. Rajta kívül volt még Frege és Russell, akiknek a története jól reprezentálja a klasszikus logika és a Cantor-féle halmazelmélet Achilles-ínját (csak azért fogalmazok ilyen sikk módon, mert a tanárnő is így vezette be:), aztán következett egy bizonyos Stanisław Leśniewski, aki a modern mereológiának, vagyis a rész és az egész kapcsolatát tanulmányozó tudománynak rakta le a mondhatni sarokköveit (már őt is csak egy hátra szaltóval lehetett megérteni, mert teljesen új paradigmát használ), végül pedig egy új, egyelőre csak bontakozó logika struktúrájába kaphattunk bepillantást, amit Ennio de Giorgi, egy Wolf-díjas olasz matematikus indított el. Ez a módszer annyira formabontó, hogy olyan alapszintű axiómákat tesz félre, mint az arisztotelészi kizárt harmadik elve (azaz egy állítás vagy igaz, vagy hamis, és nincs harmadik lehetőség), vagy az ellentmondás-mentesség törvénye (egy állítás nem lehet egyszerre igaz és hamis.) Lehet érezni, hogy mivel ezek a tételek az emberi gondolkodás legalapvetőbb kifejeződései, bizony elég mélyről kell újrakezdeni a logikát, hogy egy ilyesfajta diskurzus értelmet nyerjen. És a különös ereje ennek a történetnek épp az, hogy nem csak úgy kipattant valakinek a fejéből, hogy "na gyerünk, legyünk formabontók", hanem a 20. században tényleg arra a pontra jutott a tudomány, hogy csak ilyen "radikális" lépésekkel lehetett előbbre jutni.