Ma megtanultam, hogy hogyan kell megtanulnom a dolgokat

Ma van a tanév első napja, (eddig előkészítő kurzusok voltak), és ezért ma egész nap bevezető órák vannak. Reggel az elsőévesek bemutatkoztak a másodéveseknek, és fordítva, utána pedig a rektor beszélt arról, hogy hogyan is született meg az egyetem. Különösen szép volt hallgatni, ahogy az egyetem fő céljáról beszélt, ami a bölcsesség keresése. Kiemelte, hogy mind arra vágyunk, hogy megtaláljunk valamilyen fényt, bölcsességet, vagy magát az igazságot, ha tetszik. Sok nagy gondolkodó beszámol arról, hogy amikor ezzel találkozik, akkor egy igazi örömöt, békét tapasztalt meg. Az Evangéliumban pedig azt mondják a tanítványok, amikor rájönnek, hogy az ismeretlen útitárs, aki melléjük szegődött és elmagyarázta nekik a dolgokat, valójában maga Jézus volt: "Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?" (Lk 24,32)

Délután pedig szó szerint arról volt szó, hogy mit jelent tanulni, és hogyan érdemes nekilátni ennek az évnek. Megmaradt bennem, amikor a professzor (aki amúgy mérnök, teológus és filozófus) elmondta, hogy szó sincs arról, hogy a tanulás elvezetne a boldog tudatlanságból a dolgok ismeretére. A valóság az, hogy a tanulás elvezet a boldog tudatlanságból a fájdalmas tudatlanságba; hiszen minél többet tanulunk, annál inkább felfedezzük, hogy mennyire keveset tudunk. Mosolyogva mondta, de mégis micsoda komolyság van benne!

Az élet képekben

A képekért ezúton is köszönet jár Panninak és Panni fényképezőjének (amit nagyjából felváltva használunk), Gabrielnek, a brazil szobatársamnak, és Gosia-nak, a lengyel évfolyamtársamnak! 

Erre az egyetemre járok

Közelebbről a bejárat, és a felirat, ami bizonyítja, hogy valóban ez az. Az a virág amúgy borzasztóan rossz helyen van, mert ahogy kifordulunk az ajtón a fiúk szállása felé, mindig keresztülesünk rajta, ráadásul szúr!!!

Az egyetem hátsó szárnya...

...és az első. Az a helyzet, hogy elég szép ez a Loppiano. 

Ez a táj fogad, ha kilépek a kapun... látjátok a felhők árnyékát a hegyeken? Amúgy egyik reggel arra ébredtünk, hogy egy irgalmatlan traktor egy még irgalmatlanabb ekével nekiáll felszántani ezt a földet, mindezt vasárnap hajnali kilenckor!

Itt lakom. Bocs a rendetlenségért... :)

A közösségi rész, közösségi tevékenység (t.i. vacsora) közben. Ha jól emlékszem, éppen az arab identitás kérdését vitattuk meg, de lehet hogy keverem valamivel; mostanában ugyanis Katalónai esetleges függetlensége a fő téma. 

Egy olaszóra

És a kávészünet.

Az első filozófia óra után annyira megijedtünk, hogy összegyűltünk az egyik nappaliban, és közös tanulás címmel mindenki elmondta, mit értett meg az egészből. Később sikerült hozzászokni az itteni ritmushoz, meg ahhoz, hogyha az ember nem a saját anyanyelvén hallgat egy előadást, akkor lehetnek nehézségei. :)

Egyik hétvégén elmentünk kirándulni mi négyen...

...akarom mondani mi négyen...

...és ilyen szép tájakat láttunk...

...meg ilyeneket...

...míg végül a susnyásban kötöttünk ki az erdő közepén, út és irányérzék nélkül. De hazataláltunk. 

Egyik este pedig, a legnagyobb meglepetésemre, egy Beatles tribute band adott koncertet a közeli faluban, Incisában. Nekem hihetetlen élmény volt hallgatni, mivel otthon én is tagja vagyok egy hasonló formációnak, amit ezennel ajánlok is a figyelmetekbe ezen a linken. 

Pannival természetesen nagyot partiztunk az I Saw Her Standing There-re. :)

Egy másik nap pedig Assisibe mentünk így hatan...

...ahol egy remek pikniket csaptunk az egyik várfalon. Elég mókás ez a kép: az ebédünk, háttérben a Szent Ferenc-bazilikával. 

A minap pedig Graziano Delrio, a regionális ügyekért és autonómia kérdéséért felelős olasz miniszter (fogalmam sincs, hogyan kell lefordítani) látogatott el hozzánk Loppianoba, és egy remek kerekasztal volt vele az auditóriumban, ahova amúgy kb. 1000 ember befér. 

Végezetül egy jó kis csoportkép az évfolyamunkról.

Az ezredik jubileum - köszönöm a biztatást! :)

Különös esemény

Egy apró történet, ami elég jól jellemzi az itteni légkört.

A Sophia szellemiségéhez hozzátartozik, hogy a megszokott szerepeken túl, vagy inkább azok előtt, (vagyis hogy a professzor tanít, a diák tanul, a személyzet pedig fenntartja az épületet) elsősorban egymás testvérei kell legyünk. Ezt amúgy első héten éppen az egyik tanártól hallottuk a bevezetőben, akinél mellesleg később vizsgázni fogunk, úgyhogy gondolhatjátok, hogy nem kis meglepetésünkre szolgált - természetesen pozitív értelemben. És tényleg a tanárok beállnak közénk röplabdázni, a diákok a szünetben kávét főznek nekik (na meg egymásnak), rendszeresen együtt ebédelünk, és még sorolhatnám.

Na de nem is erről akartam mesélni, hanem arról, hogy ennek a testvériességnek az egyik szép megnyilvánulása, hogy minden héten háromszor van egy úgynevezett "megosztás". Ennek során mindenki (ezen azt kell érteni, hogy a tanárok, a diákok és a személyzet, tehát tényleg mindenki) összegyűlik az aulában, valaki felolvas egy szöveget, elmélkedést, vagy bármit, aztán hozzáfűzi a saját gondolatait, utána pedig bárki hozzászólhat, és elmondhatja, hogy ő mit gondol, mi érintette meg, vagy csak egyszerűen azt, hogy hogy van.

Van az évfolyamunkon két buddhista lány. Tekintettel arra, hogy egy katolikus egyetemen tanulok, ez még akár furcsa is lehetne; na de az, hogy egyik reggel éppen ők ketten tartsák ezt az elmélkedéssel egybekötött megosztást, az már szinte egyenesen érthetetlen. :) (Amúgy aznap éppen a békéről volt szó, rögtön a pápa által Szíriáért meghirdetett imaestet követően.) Persze minden rosszindulat nélkül, de azért akad köztünk olyan, aki gyorsan feltette azt a kérdést, ami sokunkban ott motoszkált: hogy is van akkor ez a hit-kérdés? Mi miben is hiszünk, és ők minden is hisznek? És akkor mi is az igazság?

Egy fantasztikus párbeszéd bontakozott ki, aminek minden részletét nem is tudnám felidézni, ezért csak a konklúziót próbálom összeszedni. Az egyik: világos, hogy nekünk, keresztényeknek Jézus úgy nyilatkoztatja ki magát mint "Az igazság" (Én vagyok az út, az igazság és az élet - Jn 14,6), de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi (én) birtokolnánk az igazságot, mert Jézus nem egy olyan "dolog", amit birtokolni lehet, (ellenkezőleg, inkább Ő birtokol minket, ha jól csináljuk a dolgokat). A második, hogy éppen pont a mi keresztény hivatásunk az, ami a testvér felé hajt, és elfogadásra, megértésre ösztönöz, nem pedig ítéletre; ezért teljesen összeegyeztethetetlen a hitünkkel az, ha lerohanjuk a tőlünk különböző hitű/gondolkodású embereket, hogy "bocs, barátom, de nincs igazad." A harmadik pedig, ami engem a leginkább megfogott, az szintén egy tanár szájából hangzott el: a Sophia mindenkit abban segít, hogy megtalálja és még jobban megértse saját magát; vagyis a keresztény még keresztényebb lesz, a buddhista még buddhistább, a vegyész meg még vegyészebb. Hát ilyen ez.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett; képek hamarosan! :)

Az élet szavakban

Azért csak szavakban, mert nekem nincs fényképezőgépen (a telefonom kamerájával csak borzalmas minőségben lehet képeket készíteni), meg amúgy sem vagyok valami nagy fotóművész, ezért az "élet képekben" bejegyzés még egyelőre várat magára. Tudom, mindenki szívesebben nézegeti a képeket, mint olvassa a hosszú beszámolókat... :) igyekszem, ígérem.

Jelenleg heten lakunk itt fiúk, de szeptember végéig folyamatosan érkeznek a többiek (az "igazi", tanév csak 30-án kezdődik, addig előkészítő kurzusok vannak). Van egy brazil szobatársam, aki egy hete még konkrétan semmit sem tudott olaszul, most pedig már egész mondatokban beszél, aztán lakik itt a folyosón még egy kolumbiai srác, aki már egy évet dolgozott Rómában a Fokoláre Mozgalom központjában, egy francia ifjú, aki a nem egészen 20 évével egyelőre a Sophia valaha legfiatalabb diákja, egy spanyol teológus, aki már a doktoriját írni jött ide, és a második éves gárdából egy kongói és egy egyiptomi kolléga, akik segítenek nekünk magunkra találni. Nekem úgy tűnik, hogy a Sophián szerzett tapasztalatuk úgy nyilvánul meg az életükben, hogy új szintre emeli a humorérzéküket: mindig dőlünk a nevetéstől, ha ők is itt vannak. Úgy élünk, mint egy család; a bevásárlást közösen intézzük (minden héten egyszer elmegy valaki a szupermarketbe, és a következő hétig abból élünk), együtt főzünk és eszünk, és a szállás rendben tartásáért is közösen felelünk. A lányok valamivel többen vannak, és ők is hasonlóan töltik napjaikat a koli másik szárnyában.

A bevezető kurzusok azoknak vannak, akiknek hiányos előképzettségük van olasz nyelvből, teológiából vagy filozófiából. (Nekem természetesen mindhármat felírták...:) Eddig még csak olasz volt, ami hasznos is volt, meg vicces is, mert igazából nagyon vegyes tudással érkeztünk. Én nagyjából a középmezőnyben vagyok, de az egymással való kapcsolatban egyáltalán nem érződik, hogy kinek hogy megy. A teológia holnap kezdődik, ami elé mindannyian enyhe aggodalommal tekintünk, mivel az első olyan óránk lesz, ahol "igazi" tananyagot tanítanak, de még egyikünk sem biztos teljesen az olasztudásában.

Loppianonak a légköre egészen fantasztikus, most meg sem próbálkozom leírni. Ma például az egyik évfolyamtársunk, aki amúgy pap, megkérdezett hármunkat, hogy nincs-e kedvünk körbenézni nála (ő nem velünk lakik), aminek az lett a vége, hogy a hetvenes éveiben járó egyik paptársa megkínált minket egy kis sütivel, fügével és egy kupica limoncelloval, majd egy újabb zacskó fügével és frissen szedett paradicsommal megrakodva küldött vissza. :) Ilyenek történnek itt.

A mai napom második legnagyobb eseménye az volt, hogy egy helyen elszakadt az egyik cipőm, én meg egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam a kis varrókészletemet (amire 3 éve, amióta megkaptam, nagyjából egyáltalán nem volt szükségem), és megvarrtam. Először csináltam ilyet életemben, és a legkevésbé se számítottam rá, hogy ilyen kalandok várnak majd rám Olaszországban. Remélem kitart majd a varrás! :)

Kolumbia nyerésre áll...

...Brazília még tartja magát, Magyarország pedig már az utolsókat rúgja. Azt hiszem, hamarosan fizetünk egy fagyit.

Futás a bölcsesség után!

Még tartozom egy meggyőző magyarázattal, hogy valójában miért is jöttem ki a Sophiára, mit várok és hogyan állok hozzá az előttem lévő évhez.

Akik ismertek, tudjátok, hogy szeretek nagy kérdéseket feltenni, és nagy válaszokat keresni rájuk, meg úgy általában nagy dolgokért élni. :) Aztán bizonyára azt is tudjátok, hogy "sophia" görögül bölcsességet jelent, és bizony nem véletlenül hívják így ezt az egyetemet. Tegnap és ma reggel is volt egy rövid bevezető, amelyben többek között azt próbálta nekünk elmagyarázni az egyik professzor, hogy ezen az egyetemen elsősorban "a" bölcsességet tanuljuk és éljük. Ezt persze nehezen értettük még anélkül, hogy tudnánk, mi is az "a" bölcsesség, de erre azt mondta, hogy itt van előttünk az egész év.

Mielőtt elindultam otthonról, bennem is volt egy elképzelés, hogy vajon mi vár itt rám, ráadásul úgy messziről valami nagyon vonzót is éreztem az egyetem egész szellemiségében. Az első pár nap tapasztalata, beleértve ezeket a reggeli bevezetőket is, megerősítette bennem ezt, és még lelkesebbé tett. Konkrétan persze nem tudtam megfogalmazni, és most is nehéz lenne, hogy miért; valami olyasmit mondanék, hogy itt nem maga a tudomány a legfontosabb, (persze kétségkívül nagyon fontos), hanem a hozzáállás a tudományhoz, és a hozzáállás az élethez, amiről a tudomány szól.

Ahelyett, hogy kierőlködném magamból a reggeli bevezetők összefoglalását, vagy a tapasztalt filozófus székébe ülve magyarázatot adnék a bölcsesség mibenlétére, (amúgy megpróbáltam, újraolvastam és gyorsan kitöröltem), egy olyan könyvet hívnék segítségül, amelyikben már elég régen elég sok mindent megírtak a bölcsességről. Az a címe, hogy - meglepetés! - A bölcsesség könyve. :) Mielőtt elindultam, elkezdtem elolvasni, és egy-két rész igencsak megfogott.

Itt van például egy szakasz 6,12-től 20-ig: "A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és megtalálják, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja. Róla elmélkedni tökéletes okosság, és aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól. Hisz maga megy, s megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és minden szándékukban találkozik velük. Mert (a bölcsesség) legbiztosabb kezdete a tanulás utáni vágy; tanulni akarni annyi, mint szeretni (a bölcsességet)." Nagyon szép ez a rész! Nem mondja meg konkrétan, hogy mi a bölcsesség, de kiderül belőle, hogy fantasztikus, vonzó, boldoggá tesz, és a tanulás utáni vágy elvezet hozzá. És ugyan ki ne akarna tanulni? Egy másik helyen pedig a szerző egyenesen szerelmet vall a bölcsességnek, (amit amúgy a szöveg gyakorlatilag megszemélyesít): "Őt szerettem és kerestem ifjúkorom óta; azon voltam, hogy jegyesemmé tegyem és hódolója lettem szépségének." (8,2), aztán pedig "Eltökéltem hát, hogy élettársamul veszem, mert tudtam, hogy jó soromban tanácsadóm, gond és bánat közepette meg vigaszom lesz." (8,9) Ezekből pedig az is kiderül, hogy mennyire megérni birtokolni: "Ha a gazdagság kívánatos jó az életben, vajon mi gazdagabb, mint a bölcsesség, amely mindeneket alkot? Hogyha az okosság valamit létrehoz, akkor ki nagyobb művész nála az egész világon? És ha valaki az igazságosságot kedveli, akkor amit ő elér, az erény: mértékletességre, okosságra, igazságosságra és erősségre tanít. Ezeknél nincs hasznosabb az életben az ember számára." (8,5-7). Nincs hasznosabb...

Számomra azt mondják ezek a szavak, hogy a bölcsesség tulajdonképpen egy életmód, élet. Mégpedig éppen a nagy dolgokért való élet. És emellett egy szüntelen keresés: nagy kérdésekre a nagy válaszok keresése. Mindehhez pedig egy szenvedély társul, egy "szerelem", ahogy a Biblia fogalmaz. Ha valaki ezt a bölcsességet keresi, egyszerűen nem tud közömbös maradni vele szemben. 

Azt hiszem, az életem összes eddigi eseménye ezt erősítette bennem: ami megmozgatott, tanított, átalakított, érettebbé tett. Egy Isten-élmény, egy jó barátság, egy nehéz helyzet, amit sikerült elfogadni és legyőzni... de különösen ide tartoznak azok, amelyek a világról való "elmélkedésnek" tekinthetők: egy nagy vita Isten létezéséről, egy könyv az univerzum keletkezéséről, beszélgetés a metafizikáról egy hozzáértővel, vagy amikor a padban ülve tátott szájjal hallgattuk a professzort, amint elmagyarázta, hogyan lehet egy részecske egyszerre két helyen, miért telik az idő lassabban egy mozgó űrhajón, vagy hogyan lehet egy kört szétdarabolni és összerakni két teljes körré (megj.: vajon mit jelent az, hogy "lehet?" :). És ha valaki esetleg azt mondaná, hogy jó-jó, de azért a Biblia mégsem a természettudományokról beszél, annak ajánlom figyelmébe a 7,17-21-et (nekem is leesett az állam): "Mert ő [itt Isten, akitől a bölcsesség ajándéka is származik] adta nekem a dolgok biztos ismeretét, hogy értsem a világmindenség szerkezetét és az elemek működését, az idők elejét, végét és közepét, a napfordulat változását és az évszakok váltakozását, az év lefolyását és a csillagok állását, az állatok természetét és a vadállatok indulatait, a szellemvilág hatalmát és az emberek gondolkodását, a növények különbségeit és a gyökerek gyógyító erejét." Úgy tűnik, mindez részét képezi a bölcsességnek; és akik ismerik a döbbenetnek azt a pozitív érzését, amikor megértünk valamit a fizikai világ érthetetlen dolgai közül, (bocsánat, ha hazabeszélek), ezt bizonyára nem vonják kétségbe. 

Talán valahogy így magyaráznám meg, főleg magamnak, de mindenkinek, aki kérdezni, hogy miért éreztem olyan fontosnak egy évre idejönni a doktori előtt. Ezek a dolgok egyelőre az én kis lelkemről szólnak; de majd nemsokára írok arról is, hogy mivel szembesültem, amikor megérkeztem. Most még nem teszek elhamarkodott kijelentéseket, de igazság szerint csupa pozitív dologgal: vártakkal és váratlanokkal.

Azért a szerencsének is van határa - de nem Loppianoba menet!

Jó, elismerem. A stoppolás nagyon merész ötlet volt. De nem hiszem, hogy eleve kudarca lett volna ítélve. (A kudarcon azt értem, hogy nem érkezünk meg Loppianoba vasárnap estig.) Legkorábban csakis akkor lehetett volna teljes kudarcállapotot hirdetni, amikor Kristóf barátunk nyomatékos figyelmeztetése ellenére a Sasadi útnál 1 (azaz egy) perc után beszálltunk az első autóba, ami jó irányba ment, aztán pedig kirakattuk magunkat egy teljesen elhagyatott pihenőhelyen Siófoknál, ahonnan nagyjából 5 percenként hajtott ki egy autó. De mi még ekkor sem estünk kétségbe, hanem elkezdtük ostromolni a számtalan olasz rendszámú autó utasait, hátha valaki megszán minket. Bár a legtöbben kedvesen fogadták, hogy olaszul szólítottuk meg őket, nem jártunk szerencsével, és másfél óra után is csak Balatonboglárig tudtuk magunkat továbbvitetni, ahol ismét másfél óra kudarcsorozat következett.

Na ez volt az a pont, amikor megkísértett minket a bukás tényének beismerése.

Ám még mielőtt ezt elkövettük volna, végül is ki máshoz mehettünk volna oda reményvesztetten, mint egy nagy csapat gimnazista korú fiatalt szállító magyar rendszámú busz sofőrjéhez, hogy vigyen már el minket Nagykanizsáig, aki ugyan ki máshoz küldött volna minket tovább, mint a tanár úrhoz, akitől vajon miért is ne tudhattuk volna meg, hogy a Szent Angéla Gimnázium két végzős osztálya készül éppen osztálykirándulásra Rómába (igen, Firenze, sőt Loppiano abszolút útba esik arrafelé), és hogy éppenséggel van két üres hely a buszon, és az egyik kísérő tanárnő miért ne lehetett volna egy volt szomszédunk Solymárról, akinek kedves biztatására a tanár úr a felvételünk mellett döntött (amúgy is úgy döntött volna), egy egészen jelképes útiköltség-hozzájárulás ellenében, és mindennek eredményeképpen hogyan is ne az léphetett volna elő a megoldásra váró problémáink listáján az első helyre, hogy vajon mit fogunk csinálni vasárnap hajnali háromkor, amikor megérkezünk Loppianotol 5 km-re lévő autogrillbe.

Neeem, ez annyira valószínűtlen, hogy már szinte elhanyagolható. Akkor viszont nem értem, hogyan történhetett meg mégis!