Életemet és véremet... csak vigye innen azt a tűt!

Néhány hete ismét elmentem vért adni, immár kilencedik alkalommal. Ennek természetesen semmi köze nem volt a Magyar Vöröskereszt nyereményjátékához, amelyben augusztus 31-ig minden véradó automatikusan részt vesz. Na jó, egy pici köze azért mégiscsak volt, de nem sok.

A kedves olvasó valószínűsíthető vélekedésével ellentétben ez a vidám hangnem egyáltalán nem takar semmiféle könnyed hozzáállást részemről a véradáshoz. Épp ellenkezőleg: eléggé parázok tőle. Minden egyes alkalommal alaposan győzködnöm kell magam a sorban állásnál, hogy ne forduljak vissza, vagy hogy ne próbáljam meg az orvosi vizsgálatnál bejátszani a "három hónapja influenzám volt ám" kártyát, abban a reményben, hogy kizárnak a véradásból.

Ha így áll a dolog, akkor minek veszem rá magam újra meg újra a véradásnál? Szerencsére jó talajba ültettek el engem, ugyanis apámra már kisgyerekkoromtól kezdve úgy emlékszem mint veterán véradóra. A minap kérdeztem tőle, hogy hánynál tart, és azt válaszolta, hogy mivel az átkosban még nem vezettek erről központi nyilvántartást, ezért nem tudja pontosan, de a negyvenen biztosan túl van. Mármint nem a negyven éven (azon is), hanem a negyven véradáson. Én pedig, mint minden jóravaló elsőszülött fiú, vágytam rá, hogy minél hamarabb apám nyomdokába léphessek.

Így esett, hogy néhány hónapra rá, hogy nagykorú lettem, nagy mellénnyel besétáltam egy véradásra, hogy én kérem szépen véradó vagyok, első, de nem utolsó, és rettenetesen lelkes, úgyhogy gyorsan szúrjanak meg egy tűvel. Ezt némi kérdezősködés után (ahogy szokás), meg is tették. Bennem pedig, ahogy elkezdtem szemlélni az alkaromból kicsorgó sötétvörös folyadékot, felébredt az élni akarás, az eszméletem pedig jelezte, hogy hamarosan odébbáll. Ezt már nem vártam meg, hanem gyorsan szóltam a nővéreknek, hogy "elnézést! Úgy érzem, mintha eltűnne a szemem elől a kép." Erre mint a villám, ketten odaugrottak, kirántották a vénámból a tűt, hátradöntöttek, majd biztos, ami biztos, még vagy fél órán át ott tartottak, mielőtt újra lábra állhattam. Mondanom sem kell, hogy a nagy mellényem meglehetősen aprócskára zsugorodott, és éveken keresztül még a tekintetemmel is kerültem a véradásra hívó plakátokat.

Ez egészen addig tartott, amíg egy ismerősünk, apám jó barátja, kórházba került, és a szívműtéte előtt vérre volt szüksége. Az ilyen esetekre létezik az irányított véradás, amely során a donor felajánlhatja egy beteg számára a tőle levett vért, már ha megegyezik a vércsoportjuk. A miénk történetesen megegyezett, és úgy éreztem, itt az idő, hogy újra nekifussak. Ezúttal tényleg remegő térdekkel jelentkeztem a véradásra, de nagyon eltökélt voltam. Nem néztem oda, amikor megszúrtak, próbáltam azt képzelni, hogy csak valami jól megtermett szúnyog szállt a karomra, és amikor - akárcsak az első alkalommal - újra elkezdett forogni körülöttem a világ, összeszorítottam a fogam, és nem szóltam egy szót sem. És láss csodát, a rosszullét néhány másodperc múlva ahogy jött, el is ment, én pedig átestem életem első sikeres véradásán.

Ahogy a nyitányból is kiderült: végül csak megjött a kedvem hozzá, hogy többször is kipróbáljam magam az életösztön vicsorgó farkasával szemben. És egyre jobban megy! Az a bizonyos néhány másodperces szédülés pedig rövidül. Legutóbb eszembe sem jutott aggódni, és már-már érdeklődéssel figyeltem a szorgos nővérke ténykedését az alkarom tájékán - azt a látványt, amitől elsőre kis híján kidőltem. És hiába tagadnám, rettenetesen menőnek érzem magam ettől.

Úgy sejtem, nagyon sokan osztják velem ezt a véleményt: vért adni menő. Fontos is, nemes is, de azért menő is. Mi másért jutott volna eszébe néhány agyament barátomnak pár éve, hogy Véradó bulit szervezzenek? És miért jelentek meg rajta a vendégek évről évre szép számmal? És mi másért állítaná a Vöröskereszt emléklapja olyan meggyőzően, hogy mekkora hős vagyok? Ennek bizony a fele sem tréfa, és jó is, ha észben tartjuk. A társadalomnak nem csak a vérünk kell, amivel a betegek életét megmentik, hanem a hősiességünk is, amivel az egészségesek mentik meg saját magukat.

Apámnak az a bizonyos jó barátja sajnos nem élte sokkal túl a műtétet. Isten nyugosztalja. Gyakran gondolok rá szeretettel, és ha arra visz az utam, meglátogatom a sírját is, hogy újra meg újra köszönetet mondjak neki. Hiszen szándékán kívül ugyan, de megtanított engem valami igazán fontosra: ha nagyon akarom, képes vagyok legyőzni a félelmeimet. Márpedig nagyon akarom.