Éljen a király!

A tézisem: az oroszlánkirály a te történeted. Nem hiszed? Nincs is sörényed? Még sosem voltál Afrikában? Nem is barátkozol varacskosdisznókkal és szurikátákkal? Csak figyelj.

Megszületsz a meleg családi fészekbe, ahol körülvesz apa és anya gondoskodó szeretete. Eddig még nem is olyan különös. Csakhogy van egy szokatlan körülmény: apukád a király. Hogy mi? Az bizony. Ennek a pozíciónak két fontos velejárója van: felelősség és hatalom. Felelősség, ugyanis a király dolga, hogy a birodalmában rend, béke és harmónia legyen. Rajta múlik, hogy mindenkinek van-e mit ennie, van-e hol aludnia, biztonságos-e az életterük, vagyis nagyjából minden. A másik velejáró pedig a hatalom, ugyanis a király szava szent. Mindenben döntési joga van, és ráadásul az eszközei is megvannak rá, hogy érvényesítse az akaratát, ugyanis történetesen ő a legerősebb alak az egész királyságban. Édesapádnak azon kívül, hogy ő a király, van még egy fontos tulajdonsága: ő egy jó király. Vagyis a hatalmát olyan módon gyakorolja, hogy a vállán lévő felelősséget mindenki javára hordozza, aki az ő birodalmában él. Odaadó, bölcs, gondoskodó. Ismerős? Na ugye.



Mindez téged hogyan érint? Hát úgy, hogy már abban a pillanatban, amikor megszületsz, van egy célja az életednek: te vagy a király örököse. Vagyis egy nap majd a te válladat fogja nyomni a felelősség, hogy rendet, békét és harmóniát teremts a birodalmadban, és meg kell tanulnod jól használni azokat az eszközöket, amik erre valók, vagyis a hatalmadat. Teljesen érthető, hogy édesapád az ideje nagy részét azzal tölti, hogy mindenre megtanít és felkészít. Királynak lenni ugyanis nem kifejezetten egy wellnesshétvége, és neked – bár ígéretes kis csirkefogó vagy –, még elég hosszú utat kell bejárnod ahhoz, szembe tudj nézni ezzel a kihívással.

Na mármost van egy bácsikád, aki történetesen gonosz. Jó, lehet, hogy épp nem a bácsikád, talán még arca, neve, személye sincsen, de biztosan ott bujkál valami sötét barlangban. Szövetségben van egy halom alja népséggel, akik egyetlen céljuknak azt tekintik, hogy apukádat, a királyt, megfosszák a hatalmától. Ők lényegében a megtestesült káosz. Ha véletlenül hatalomra kerülnének, szinte biztosan éhezés, bizonytalanság és nyomorúság köszöntene a birodalomra. (Spoiler: később tényleg hatalomra kerülnek, és pontosan ez történik. Szóval ez nem valami üres fenyegetés.) Szerencsére egyelőre erős kézzel uralkodik a király, így a cselszövők a birodalom határán kívül rekednek.

A gonosz, azaz a káosz csábításának nehéz ellenállni. Csináld azt, amit nem szabad. Más szóval: csináld azt, amit csak akarsz. Lássuk be, elég vonzó opció. És mivel még egy tapasztalatlan gyerek vagy, bedőlsz a csábításnak. Azt csinálod, amit csak akarsz, és oda mész, ahova nem szabad. Ezzel kinyitod az ajtót a káosznak, ami beözönlik és kis híján megfojt. Édesapád pedig erre azt teszi, amit az édesapák tesznek ilyenkor: megment téged, akár az élete árán is. Lehet, hogy az első mentőakcióba nem hal bele, mert nagy és erős, és félelmetes hangja van, de a másodikba vagy a sokadikba már igen. Végül is az egész életét annak szentelte, hogy te élhess, büszkén, boldogan és ahhoz a hivatáshoz méltóan, amit kaptál. Ilyen édesapád van neked. Tényleg? Tényleg. Ebben az önfeláldozásában az ellenség végül elragadja. És a halálakor egy félelmetes űrt hagy maga utána, ugyanis te még közel sem vagy kész. Lényegében egy mihaszna kölök vagy. Most ugyan mihez fogsz kezdeni?

Azonnal megjelenik a gonosz nagybácsi. Félelmetesen, kegyetlenül, ellentmondást nem tűrően a szemedbe néz, és azt mondja: a te hibád, és méltatlan vagy, hogy a király fia legyél. És a legrosszabb, hogy a szíved mélyén pontosan tudod, hogy igaza van. Méltatlan vagy. Rossz voltál. Azt csináltad, amit nem volt szabad, és ezért kellett meghalnia. De még ha nem is csináltad volta azt a bizonyos rosszaságot, édesapád előbb-utóbb akkor is meghalt volna, hiszen az egész életét rád áldozta. Így hát amikor a gonosz azt mondja: fuss, és vissza se térj többé, neked egy perc kétséged sincs afelől, hogy a jogos büntetésben van részed.

A száműzetés időszaka a lelked legbensőbb mélységeivel való szembenézés. Egy igazi leereszkedés az alvilágba, csakhogy ez a te alvilágod, a te sötétséged. Az életed célja, amit eredetileg örökségül kaptál volna, elveszett, az élni akarásoddal együtt. Hiába jelennek meg segítő barátok körülötted, hiába kezded újra mechanikusan a napjaidat, hiába áll vissza lassan-lassan elfogadható szintre a hétköznapi derű, semmi sem tölti be benned a lüktető ürességet. Ne is törődj vele, gondolod. És amikor valaki felbukkan a múltadból és emlékeztetni próbál rá, hogy neked van egy nem beteljesített küldetésed, és amíg ezt nem vállalod fel, mindenütt a káosz uralkodik: az első, zsigeri reakciód a tagadás. Hogyan tudnád felvállalni a küldetést, ha saját magaddal sem tudsz szembenézni?

Ami kimozdít ebből a csapdából, az egy misztikus tapasztalat. Egyik éjszaka felnézel a csillagos égre. Aztán belenézel a tükörbe, a saját szemedbe. Mindkettőt számtalanszor láttad már. De ez most... ez most más. A csillagok között egyszerre meglátod a végtelen univerzumot, és beléd hasít egy felismerés, hogy neked helyed van ebben a világban. A tükörképed egy pillanatra elhomályosul, és hirtelen édesapád néz vissza rád, aki az életét adta érted. Olyan éles a felismerés, hogy a hangját is meghallod, tisztán, érthetően szól hozzád. Te pedig, mint egy villámcsapás, megérted, hogy ő még mindig büszke rád, bízik benned, hogy szeretve vagy, mindig is szeretve voltál. És az út, ami a küldetésed útja, egyszerre kristálytisztán fekszik előtted, és pontosan tudod, hogy mit kell tenned, merre kell indulnod. És elindulsz, futva, semmi másra nem gondolva.

A gonoszt még le kell győzni, a rendet helyre kell állítani és a sebeket be kell gyógyítani, amit meg is teszel. De ez már nem a múlton való rágódás, hanem a küldetés beteljesítése, amellyel visszaadod az értelmet a létezésednek. Már nincs kétséged afelől, hogy mit kell tenned.

Kis idő elteltével pedig egyszerre arra ébredsz, hogy te lettél a király.

Szóval? Így már nem is olyan távoli ez a történet, nem igaz?

Életemet és véremet... csak vigye innen azt a tűt!

Néhány hete ismét elmentem vért adni, immár kilencedik alkalommal. Ennek természetesen semmi köze nem volt a Magyar Vöröskereszt nyereményjátékához, amelyben augusztus 31-ig minden véradó automatikusan részt vesz. Na jó, egy pici köze azért mégiscsak volt, de nem sok.

A kedves olvasó valószínűsíthető vélekedésével ellentétben ez a vidám hangnem egyáltalán nem takar semmiféle könnyed hozzáállást részemről a véradáshoz. Épp ellenkezőleg: eléggé parázok tőle. Minden egyes alkalommal alaposan győzködnöm kell magam a sorban állásnál, hogy ne forduljak vissza, vagy hogy ne próbáljam meg az orvosi vizsgálatnál bejátszani a "három hónapja influenzám volt ám" kártyát, abban a reményben, hogy kizárnak a véradásból.

Ha így áll a dolog, akkor minek veszem rá magam újra meg újra a véradásnál? Szerencsére jó talajba ültettek el engem, ugyanis apámra már kisgyerekkoromtól kezdve úgy emlékszem mint veterán véradóra. A minap kérdeztem tőle, hogy hánynál tart, és azt válaszolta, hogy mivel az átkosban még nem vezettek erről központi nyilvántartást, ezért nem tudja pontosan, de a negyvenen biztosan túl van. Mármint nem a negyven éven (azon is), hanem a negyven véradáson. Én pedig, mint minden jóravaló elsőszülött fiú, vágytam rá, hogy minél hamarabb apám nyomdokába léphessek.

Így esett, hogy néhány hónapra rá, hogy nagykorú lettem, nagy mellénnyel besétáltam egy véradásra, hogy én kérem szépen véradó vagyok, első, de nem utolsó, és rettenetesen lelkes, úgyhogy gyorsan szúrjanak meg egy tűvel. Ezt némi kérdezősködés után (ahogy szokás), meg is tették. Bennem pedig, ahogy elkezdtem szemlélni az alkaromból kicsorgó sötétvörös folyadékot, felébredt az élni akarás, az eszméletem pedig jelezte, hogy hamarosan odébbáll. Ezt már nem vártam meg, hanem gyorsan szóltam a nővéreknek, hogy "elnézést! Úgy érzem, mintha eltűnne a szemem elől a kép." Erre mint a villám, ketten odaugrottak, kirántották a vénámból a tűt, hátradöntöttek, majd biztos, ami biztos, még vagy fél órán át ott tartottak, mielőtt újra lábra állhattam. Mondanom sem kell, hogy a nagy mellényem meglehetősen aprócskára zsugorodott, és éveken keresztül még a tekintetemmel is kerültem a véradásra hívó plakátokat.

Ez egészen addig tartott, amíg egy ismerősünk, apám jó barátja, kórházba került, és a szívműtéte előtt vérre volt szüksége. Az ilyen esetekre létezik az irányított véradás, amely során a donor felajánlhatja egy beteg számára a tőle levett vért, már ha megegyezik a vércsoportjuk. A miénk történetesen megegyezett, és úgy éreztem, itt az idő, hogy újra nekifussak. Ezúttal tényleg remegő térdekkel jelentkeztem a véradásra, de nagyon eltökélt voltam. Nem néztem oda, amikor megszúrtak, próbáltam azt képzelni, hogy csak valami jól megtermett szúnyog szállt a karomra, és amikor - akárcsak az első alkalommal - újra elkezdett forogni körülöttem a világ, összeszorítottam a fogam, és nem szóltam egy szót sem. És láss csodát, a rosszullét néhány másodperc múlva ahogy jött, el is ment, én pedig átestem életem első sikeres véradásán.

Ahogy a nyitányból is kiderült: végül csak megjött a kedvem hozzá, hogy többször is kipróbáljam magam az életösztön vicsorgó farkasával szemben. És egyre jobban megy! Az a bizonyos néhány másodperces szédülés pedig rövidül. Legutóbb eszembe sem jutott aggódni, és már-már érdeklődéssel figyeltem a szorgos nővérke ténykedését az alkarom tájékán - azt a látványt, amitől elsőre kis híján kidőltem. És hiába tagadnám, rettenetesen menőnek érzem magam ettől.

Úgy sejtem, nagyon sokan osztják velem ezt a véleményt: vért adni menő. Fontos is, nemes is, de azért menő is. Mi másért jutott volna eszébe néhány agyament barátomnak pár éve, hogy Véradó bulit szervezzenek? És miért jelentek meg rajta a vendégek évről évre szép számmal? És mi másért állítaná a Vöröskereszt emléklapja olyan meggyőzően, hogy mekkora hős vagyok? Ennek bizony a fele sem tréfa, és jó is, ha észben tartjuk. A társadalomnak nem csak a vérünk kell, amivel a betegek életét megmentik, hanem a hősiességünk is, amivel az egészségesek mentik meg saját magukat.

Apámnak az a bizonyos jó barátja sajnos nem élte sokkal túl a műtétet. Isten nyugosztalja. Gyakran gondolok rá szeretettel, és ha arra visz az utam, meglátogatom a sírját is, hogy újra meg újra köszönetet mondjak neki. Hiszen szándékán kívül ugyan, de megtanított engem valami igazán fontosra: ha nagyon akarom, képes vagyok legyőzni a félelmeimet. Márpedig nagyon akarom.

Az én Jordan Petersonom

Jordan Peterson, a Torontói Egyetem pszichológus professzora és a youtube frissen felkapott szenzációja Budapestre jön, és május 30-án előadást tart a Brain Bar-on. Ha ez bármelyik másik nap lenne, egyenesen szétvetne a lelkesedés, így viszont csak az orromat tudom lógatni, ugyanis egy rég várt utazás távoli vidékekre szólít. Remélem, lesz olyan ismerősöm, aki majd beszámol az eseményről, vagy talán valamilyen felvétel is eljut hozzám. Viszont az orrlógatásból is megárt a sok, ezért a bánatomat inkább beleölöm ebbe a bejegyzésbe, és leírom, hogyan találkoztam vele (eddig csak virtuálisan).

wikipedia.org

A Jordan Peterson-jelenség akkorát robbant az észak-amerikai sajtóban és a közösségi hálón, hogy még a hozzánk eljutott, valamelyest tompított lökéshullámok is bőven meghaladták a legtöbb médiafelület ingerküszöbét. Ezer és egy cikk jelent meg róla, bőséggel kapott hideget-meleget, és amit el lehet mondani, azt már valaki tuti elmondta róla. Én ezért inkább arra szorítkoznék, hogy nekem személyesen mit jelentett megismerkednem vele és beleásnom magam a gondolkodásmódjába. 

Talán nem meglepő, hogy én magam is, ahogy a kortársaim közül bizonyára a legtöbben, a youtube bugyraiban bukdácsolva akadtam rá. Így lényegében a saját példámmal tudom demonstrálni a sikerének megágyazó szinte banális trükk hatékonyságát: egyszerűen annyit csinált, hogy elkezdte feltenni a youtube-ra a videóit, kezdetben leginkább az egyetemi előadásait. Ezeket aztán szép lassan követték a vele készült interjúk, panelbeszélgetések felvételei, vagy a nyilvános előadásairól készült videók, amelyek közül jó pár figyelemreméltó nézettségre tett szert.

Némileg önkényesen három fázisra osztom Peterson prof.-fal val való megismerkedésem történetét, amelyek mind egy-egy jellegzetes karizmájához kötődnek.

1. Jordan Peterson, a legyőzhetetlen vitapartner és politikai kommentátor.

Talán ez az a karakter, ami a legkevésbé jellemzi őt, és mégis ezzel vált híressé. Minden a kanadai ún. Bill C-16-nel kezdődött. Ez egy 2016-ban elfogadott kiegészítés a Polgári Törvénykönyvhöz és a Büntető Törvénykönyvhöz (An Act to amend the Canadian Human Rights Act and the Criminal Code), amely a nemi identitás kifejezéséhez való jogot védi (elsősorban a transzneműek nemi identitásának kifejezését, ahogy azt a jogalkotók egyértelműen világossá is tették), és ebbe bizony beletartozik az egyének személyes névmás-preferenciája is. Ennek az lett a következménye, hogy ha valaki egy transznemű személyt nyilvános helyen nem az általa kiválasztott névmással szólít meg (ami lehet akár nemsemleges névmás, mint például a zhe, zher, xe, xer), az gyakorlatilag törvénysértést követ el és ennélfogva büntethető.

Peterson erre egészen egyszerűen azt mondta, hogy nem fogja betartani ezt a törvényt. Pont. Álláspontját a szenátusi meghallgatáson azzal indokolta, hogy egyrészt az egész egy nonszensz, mivel semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ezeknek a névmásoknak a használata tényleg védené a transzneműeket, másrészt pedig a törvény maga egy nyelvi diktátum, ami mesterségesen létrehozott szavak kötelező használatát írja elő, és mint ilyen súlyosan sérti a szólásszabadságot.

Ez volt az a pont, amikor a média óriási erőket mozgósított annak érdekében, hogy bebizonyítsák róla, hogy transzfób, kirekesztő, szélsőjobboldali. Ennek a vádnak az adja a különleges pikantériáját, hogy ő saját magát "klasszikus liberálisként" aposztrofálja, viszont az őt ért támadások legjava a politikai spektrum bal széléről érkeznek, akik számára bárki, aki tőlük jobbra helyezkedik el (tehát lényegében bárki más), az szélsőjobboldali. Peterson őket hívja radikális baloldaliaknak, és nem fukarkodik a kőkemény kritikával. Szerinte ebbe az irányzatba tartozik bele a radikális feminizmus és az identitáspolitika úgy általában, amely az észak-amerikai egyetemek humán szakjainak legjavát eluralta.

Ami pedig az interjúit illeti: öröm őket hallgatni. Kimért, szofisztikált, hihetetlenül intelligens – és ezzel még nem mondtam semmit arról, hogy mennyiben értek vele egyet (amúgy többnyire nagyon is), csak annyit, hogy egy olyan vitakultúrát képvisel, amely fájdalmasan hiányzik a kortárs közéletből.

A politikai vitakarrierjének egy vitathatatlan gyöngyszeme lett a Cathy Newman-interjú, amit az angol Channel 4 New csatorna adott le. Ebben, ahogy az egyik kedvenc püspököm, Robert Barron sommázta, Newman megpróbálta őt egy ideológia foglyának beállítani, ám ahelyett, hogy ez sikerült volna, saját magáról bizonyította be, hogy egy ideológia foglya. Általánosságban is jellemző a tévé- és rádióvitáinak hangulatára, hogy minél vehemensebben próbálják őt bigottnak és zárkózottnak beállítani a műsorvezetők, annál inkább tűnnek ők maguk bigottnak és zárkózottnak. Bevallom, én a magam részéről ezt a legtöbbször rendkívül szórakoztatónak tartom. De amikor jobban belegondolok, rájövök, hogy maga a jelenség inkább szomorú, mert azt jelzi, mennyire hozzászoktunk, hogy egy-egy álláspont szenvedélyes képviselőjének ösztönösen igazat adjunk, függetlenül attól, mennyire átgondolt az érvelése. Ezért éleszti fel bennünk azt a bizonyos megelégedettségérzést érzést, amikor "valaki végre jól megmondja." Petersonról sok ilyen videó van az interneten (pl. "Peterson destroys arrogant interviewer"), de ezeket a címkéket ő maga általában nem szeretni, mert nem megmondóember szeretne lenni.

2. Jordan Peterson, az életvezetési tanácsadó – avagy az élet értelmének szenvedélyes keresője és továbbadója.

Az egyik fő tézise (ha nem a fő tézise), hogy az életünkben nem a boldogságot kell keresnünk, hanem az értelmet, és értelmet pedig úgy találunk, ha felelősséget veszünk vállunkra és kitartóan hordozzuk. Peterson valójában nem politikai szónok: úgy cseppent bele a viták sűrűjébe, mint Pilátus a credóba. Ő egy klinikai pszichológus, több mint 30 éves szakmai múlttal, aki azon fáradozik, hogyan teheti a hozzá fordulók életét jobbá. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az eddig megjelent két könyve: Maps of Meaning: The Architecture of Belief  (szabad fordításban Térkép az élet értelméhez: a hit felépítése) és 12 Rules for Life: an An Antidote to Chaos (12 szabály az élethez: a káosz ellenszere). Az utóbbi (mellesleg bestseller) művének címe mind-mind olyan szabályokra utal, amelyek betartása nem a minket körülvevő világra, hanem a személyes életünkre lesz hatással, és abban segít, hogy a személyes felelősség által célt kapjon minden további tevékenységünk.

Sokan felvetették, hogy a hallgatóságának elég nagy része fiatal férfiakból áll (voilà: például jómagam). Ebben a politikai ellenfelei valamilyen hátsó szándékot sejtenek, mintha a szónoklataival megpróbálná feltüzelni a reményvesztett fiatalokat, hogy aztán a saját céljaira használja fel őket. Erről szó sincs. A jelenség mögött meghúzódó indok sokkal egyszerűbb: elsősorban tényleg a reményvesztett fiatalok (főleg fiúk) azon, akik szomjazzák az értelmes biztatást, hogy kezdjenek valamit az életükkel. Az egyik interjújában, amikor valaki megkérdezte, mitől fogadják a beszédeit ilyen végtelenül hálásan a fiatalok, a szenvedélyes, odaadó és gyakorlatilag könnyekig meghatott válasza így hangzott: mert én tényleg az ő oldalukon állok. Én tényleg boldog vagyok, ha látom, hogy nem vesztegetik el az életüket, és tényleg szomorú vagyok, ha kiégett, reményvesztett, depressziós, céltalan emberekkel találkozom. És annyira hihetetlen, hogy milyen kevés biztatásra van szükségük, hogy kilépjenek ebből...

Bizony, személyes érintettségem is van a dologban. Idén a születésnapomra barátnőmtől egy kézzel készített pólót kaptam ajándékba, amin egy Jordan Peterson-féle TODO lista szerepelt: takarítsd ki a szobádat (pipa), győzd le a káosz sárkányát (pipa), és szabadítsd ki apádat a bálna gyomrából (egyelőre pipa nélkül). Első olvasásra nem tűnik túl átütőnek, de valójában zseniálisan összefoglalja Peterson prof üzenetét. Az első pont a 12 szabály egyike az imént emlegetett könyvéből: ha értelmet akarsz találni az életedben, először tegyél benne rendet. A második és a harmadik pedig utalás azokra a mitológiai elemekre, amelyekről az első könyvében és az egyetemi előadásain is beszél. Legyőzni a sárkányt (azaz a saját mumusainkat) vagy beleugrani egy tengeri szörnyeteg szájába (azaz elmerülni a saját bensőnk sötét mélységében) azoknak a kalandoknak, küldetéseknek a metaforája, amelyekre mindannyian meg vagyunk hívva mint emberek.

3. Jordan Peterson, az egyetemi tanár.

Miután agyonhallgattam a politikai vitáit, és miután felfigyeltem az előadásainak a és a könyveinek mélyebb üzenetére, elkezdtem meghallgatni az egyetemi előadásait. Így a youtube-on lévő Jordan Peterson-videókat keletkezésükhöz (és valószínűleg jelentőségükhöz képest is) fordított sorrendben ismertem meg. Ezek ugyanis az igazi videói, és nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorul.

Az elmúlt néhánypár évben Peterson prof egyetemi előadási lettek azok, amelyek a legközelebb vittek engem a Sophia Egyetemen megtapasztalt szellemi megvilágosodás-élményhez. Az állam leesett, ahogy észrevettem, hogy az interdiszciplinaritást mint eszközt ugyanazzal az eltökéltséggel használja, ami Olaszországban annyira közel került a szívemhez. Van benne filozófia, pszichológia, evolúcióelmélet, neurobiológia... még teológia is, ugyanis a vallási hagyományok elbeszéléseinek és a bennük megjelenő archetípusoknak óriási jelentőséget tulajdonít, úgy a jungi kollektív tudattalan szempontjából, mint a személyes életünkben átélt ezerféle kaland közös motívumának szempontjából.

Magyarázza az egzisztencializmust, konstruktivizmus, fenomenologizmust. Különös szakértelemmel kutatta és adja át a 20. századi totalitárius ideológiák mechanizmusát. Tanítja Freudot, Jungot, Rogers, Piaget-t, Nietzschét, Dosztojevszkijt, és még sorolhatnám. De nem a szintézisüket mondja el, nem egy modern lencsén keresztül láttatja velünk ezeket a hatalmas gondolkodókat, mint akikre már rárakódott az évszázadok ítélete, hanem a gondolataik mélyére akar minket elvezetni, és azt akarja átadni belőlük, amitől ők valójában ők, nem pedig akinek gondoljuk őket.



Egy szó, mint száz: Jordan Peterson egy különleges ember. Egy csepp abból az üdítő frissességből, aminek a rettenetes hiányát éppen az jelzi a leginkább, hogy mennyire jólesik, amikor találkozunk vele. Azt hiszem, a gondolatait és a munkáját az teszi igazán értékessé, hogy őt hallgatva nem egyre inkább olyan leszek, mint ő, hanem egyre inkább olyan, mint én. Hány olyan szónokot hallgatunk rendszeresen, akik meg akarnak győzni minket a saját igazukról, akik radikalizálni akarnak minket, hogy aztán az ő zászlóvivői lehessünk! Ki az, aki azt tűzi ki céljául, hogy a hallgatói elsősorban önmagukra találjanak?

Jogokról és szabadságról

Ismét egy másik blog bejegyzését ajánlanám, ezúttal az életvédelemről. Reklámnak legyen elég ez a három mondat az interjúból, önmagukért beszélnek:

"Ki kellene már végre szállni a lövészárkokból, hogy az egyik oldal a magzat életjogáért, a másik a nő jogaiért harcol. (...) Igazság szerint, én még nem igen találkoztam olyan nővel, akinél az abortusz valóban informált és szabad döntés lett volna. Nagyon sokszor súlyos nyomás alatt van a nő."

https://777blog.hu/2019/05/02/ha-csak-egyvalaki-mellem-allt-volna-interju-palojtay-martaval/

Kereszténydemokráciát...? Keresztény demokráciát!

Hívő körökben gyakran él az a meggyőződés, hogy keresztény ember csak keresztény pártot támogathat és csak keresztény pártban politizálhat. Sőt mi több, aki egy keresztény párt programját vagy egy ilyen kormány intézkedéseit kritizálja, az magát a kereszténységet támadja és szembemegy azokkal az alapvető emberi értékekkel, amelyeket vall(ania kéne). Még egy keresztény hívő is gyakran megrökönyödést vált ki a közössége többi tagjában, ha ilyet tesz. "Hogyan támogathatod azokat...?" - kérdezik.


forrás: szemlelek.net

Íme egy interjú egy belga zöldpárti - és mellesleg keresztény - politikussal. Nem értek egyet minden állításával, és ahogy utánaolvasgattam, kiderült, hogy más kérdésekről is mást gondolok, mint ő, olyanokról, amelyekre nem tér ki ebben az interjúban. De ezt - hozzá hasonlóan - én is teljesen normálisnak tartom: nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy egy hajóban evezzünk. A kritika, a vita, a közös gondolkodás a demokráciánk alapvető eszközei.

Jó szívvel ajánlom a SZEMLÉLEK blog interjúját Philippe Lambertsszel, európai parlamenti képviselővel. Azt hiszem, nagyszerű válaszokat ad azokra a felvetésekre, amelyeket az imént feszegetni kezdtem.

https://szemlelek.net/2019/03/19/lamberts

Jön a vihar

Semmilyen körülmények között nem merném magamra venni a filmkritikus köpenyét. Nem értek hozzá. Ha valami okosat szeretnék olvasni egy-egy filmről, akkor felkeresem évszázados cimborám blogját, amit ezúton is szeretettel ajánlok mindenkinek. Ennek ellenére nem tudom visszafogni magam, amikor egy-egy film megmozgat bennem valamit, és az életemhez, gondolkodásomhoz, érzelmeimhez kapcsolódó üzenetet hordoz, legyen az akár pozitív, akár negatív.

Ez történt legutóbb is, a Vihar előtt című filmmel. A kritikusok már mindent elmondtak róla, amit el lehetett, ezért nem akarom ismételni őket. Azt hiszem, a Rotten Tomatoes 21%-os vagy az IMDb 5,2-es értékelése nem is igényel különösebb magyarázatot, és talán túlzás nélkül állíthatom, hogy a film (valószínűleg) egyetlen pozitívuma, hogy két kiváló Oscar-díjas színész alakítja a főszerepet.

Ami engem megfogott, az az elvi-etikai háttér, amire a cselekmény épül. "Senki sem hal meg a szigeten... ha betartod a szabályokat." – így a film mottója. Hosszas töprengés után sem igazán sikerült rájönnöm, hogy – a film végkifejletéből kiindulva – ez a mondatocska, és úgy összességében az egész film inkább a szabályok betartása mellett vagy azzal szemben foglal állást. Vagy épp rejtelmesen a néző lelkiismeretére bízza, hogy melyik következtetést vonja le belőle.

Mindenesetre nem tudtam nem észrevenni az egész történet mögött meghúzódó mondanivalóban egy apró gikszert, aminek szerintem komoly jelentősége van. Ez a számomra kifogásolható rész pedig nem más, mint hogy egy hánytatott sorsú, elhagyott és bántalmazott kisfiú dilemmáját egy az egyben átülteti egy szabad, életerős és felelős felnőtt férfi helyzetébe. "Nem hal meg senki a szigeten, ha betartod a szabályokat..." és a szabályokat pedig mindenkinek be KELL tartani ugyebár. Persze ha egy magatehetetlen gyermek követ el valami szabálytalanságot, mert nem lát maga előtt más kitörési lehetőséget (és akik látták a filmet, tudják, hogy itt a "szabálytalanság" egy kifejezetten enyhe szó), akkor neki értelemszerűen betudjuk enyhítő tényezőnek azokat az embertelen körülményeket, amelyek között él. De ugyanezt az érvet nem alkalmazhatjuk egy felnőtt emberre, akinek teljesen más a helyzete. Hiába nevezi el a nagy halat "Igazság"-nak, hiába teszi, amit tesz a saját karrierjének kockáztatásával vagy végső soron a kisfiúért. A szabályokat áthágni nem okés, és pusztán azért, mert valaki egyszer megtette, amit akár még meg is bocsátunk neki, nem jelenti azt, hogy az teljesen érvényteleníti magát a szabályt.

Ezt a bejegyzést próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ne lőjem le vele a film poénját, és szerintem sikerült. Ha megnéztétek, és van vele kapcsolatban véleményetek, bátran kommenteljetek! Kíváncsi vagyok. :)

Elmentem és visszajöttem

Ezt a blogot több mint 5 éve nyitottam (belegondolni is szörnyűség! Hogy eljárt felettem az idő...), amikor kicsiny hazámat, szerető családomat és évszázados pajtásaimat elhagyva Loppianóba költöztem, hogy egy teljes tanévre a Sophia Egyetemi Intézet diákja legyek. A bejegyzéseim ennélfogva épp kicsiny hazámhoz, szerető családomhoz és évszázados pajtásaimhoz szóltak, hogy időről időre számot adhassak hogylétemről. Így hát amikor külföldi tanév véget ért (ami nem mellesleg életem eddigi legmeghatározóbb időszaka volt), a blogom is beteljesítette küldetését és visszaadta nemes lelkét az írójának. Azazhogy...

Maga az oldal nem szűnt meg, ez azonban éveken át teljesen hidegen hagyott engem. Amikor néha-néha mégis csak visszaemlékeztem rá, arra gondoltam, hogy valószínűleg csupa olyan ember követte, akik számon tartottak, és tudták, hogy külföldi kalandom véget ért. Azt szinte teljesen valószínűtlennek tartottam, hogy közülük - közületek - bárki is rendszeresen megnyitná az oldalt egy újabb bejegyzésben reménykedve - még a legutolsó bejegyzésben szereplő betartatlan ígéret miatt sem, amely szerint még egy végső, összefoglaló írásnak kellett volna következnie.

Akkor most ugyan miért? Hogy jutott eszembe feléleszteni egy egyéves futamidőre szánt, majd 5 évre alvó üzemmódba kapcsolt blogot?

Az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat, hogy nagyon szívesen írnék mások számára is elérhető módon azokról a benyomásokról - legyen az egy film, újságcikk, utazás, találkozás, élmény, előadás, beszélgetés, bármi -, amelyek hatással vannak rám egyszerű és hétköznapi életem során. Nem pusztán azért, hogy ezeket kiírjam magamból: arra elég lenne egy napló. Inkább azért, mert... lehet, hogy furcsán hangzik, de... ezekről a "dolgokról" szeretnék másokkal is beszélgetni. A rohanó, jellegtelen napok sorozatában olyan nagy érték tud lenni egy-egy szokatlan vagy provokatív gondolat, hogy túlságosan nagy luxus lenne ezeket veszni hagyni anélkül, hogy valakivel egy jót beszélgessek róluk. Hogy erre vajon alkalmas-e egy blog? Majd meglátjuk.

Szóval a jövőben néha-néha meg fogok jelentetni egy-egy apróságot, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Szigorúan tesztjelleggel: hiszen egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy bárki követi még ezt a blogot. Őszintén szólva azt sem igazán tudom, hogyan kell jól üzemeltetni egy ilyen oldalt. Kezdetnek talán nem lesz rossz, ha beállítok egy közepesen vállalható profilképet, aztán a többi majd vélhetőleg jön magától.

Te, Kedves Barátom, rögtön különlegesnek érezheted magad, ugyanis a legtöbb emberrel ellentétben már átmentél a szűrőn, és észrevetted, hogy megjelent egy új bejegyzés. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, olykor látogass el ide, ha időd engedi. Ígérem, csupa érdekes dologról lesz szó. :)

Hamarosan indulok haza

Egészen pontosan 3 óra múlva kilépek a Sophia kapuján, és ki tudja, visszatérek-e valaha. Kétségtelenül nagyon különleges, és sok mindent meghatározó pillanatok ezek... de ti ne aggódjatok, mert a blog nem ér itt véget! :) Igazából még nagyon sok megosztanivalóm van, és azt hiszem, az otthoni levegő is segíteni fog abban, hogy frappánsan tudjam majd sommázni az itt töltött év nagy tanulságait.

Olyan még sosem történt...

...hogy kitegyem az egyik saját versemet a blogomra.

Nem is tudom, hogy magyarázzam... tudom, nem rám vall. :) Egyszerűen annyi történt, hogy az egyik kurzuson (Az ember és a kozmosz, korábban már írtam róla), komoly egzisztenciális kérdésekről is szó volt, és egyik-másik engem igen megérintett. Ami most következik, azt az a kérdés inspirálta, hogy "ki vagyok én?" Hogyan is tudnám megismerni az én mély, eredeti identitásomat, hiszen már önmagában az is annyira felfoghatatlan, hogy létezem... és mi az én helyem ebben a nagy és ijesztő világban?

Íme:

Mondd el nékem, kérlek, tárd fel végre a titkot, 

      miért ez a tűz s ez a fény? mily csoda? mily lelemény? 

Átszövi álmom s mindig hallom a szívdobogását, 

      őt szeretem s követem, titkos és ős szerelem. 

Átölel és beborít, most is itt van körülöttem, 

      arca, neve s hangja mégis rejtve marad. 

Rejtelem ő, aki tudja a titkot s látja a választ, 

      még sincs válasza, mert ő maga a kérdés. 

Íme: örök s félelmetes angyal, csend-szavu kétely, 

      kit vágyom s akarok: 

                                      ó, vajon én ki vagyok? 

Őt kutatom soha még nem látott vágyakozással, 

      s mégis telve vagyok, izzik, a fénye ragyog. 

Nem tudom azt, hogy hol van a válasz, mégse hiányzik; 

      azt hiszem, ő maga az: kérdés s válasz ugyanaz. 

Értem és érzem. Sírok, s könnyeim érte zubognak, 

      s fénylik az ősi titok: én Őbenne vagyok. 

Miért nem ír a Berci már vagy két hónapja?

Hááát... izé... nincs igazán mentségem. Illetve egy van: most írok. És amúgy is csak másfél. :)

Az itt tartózkodásom a végéhez közeledik, gyakorlatilag visszafelé számolom a napokat. Már csak 14-et fogok itt aludni, (bár ezt elég nehéz megjósolni előre, ugyanis a vizsgaidőszakban mindig előfordul egy kis ráadás délutáni szundi, ahogy például ma is. :) Érzem, hogy közel a vég, amelynek eljövetelét szeretném egy méltó írással megkoronázni, sommázva itt töltött napjaim sok-sok tapasztalatát, de erre ebben a pillanatban nem vagyok képes, úgyhogy egyszerűen csak "röviden" bemutatok két újabb kurzust, amelyeket az elmúlt időszakban végeztem el.

A technika filozófiája & Az ember és a kozmosz

Mind a kettő a kedvenc nukleáris mérnök professzorom kurzusa volt, és illeszkedett a két korábbi kurzusának logikai fonalára (a tudományos racionalitás története és tudományfilozófia). Anyagát tekintve ez a négy óra volt a legközelebb ahhoz, amit korábban tanultam (volt még két másik, amelyekről majd később), és így egymás után elég alaposan felforgatták bennem az eddig tudni vélt tudományos ismereteimet - annak ellenére, hogy nem kellett minden nap integrálni vagy reakciómechanizmusokat levezetni.

A technikafilozófia tulajdonképpen a technológiáról szólt. Filozófiai kontextusban technikán azokat az emberi tevékenységeket értjük, amelyeket azért végzünk, hogy jobbá tegyük a saját életünket, legyőzve biológiai gyengeségeinket. Például házat vagy hajót építünk, ruhát szövünk, földet művelünk. Akkor beszélünk technológiáról, ha a technika ötvöződik a tudománnyal, ami eredetileg a természet megismerésére irányuló emberi tevékenység volt, mára azonban a tudományra szinte csak a technológia segítőtársaként gondolunk, és vice versa.

A 20. századi filozófusok, szociológusok jelentős része nagyon borúsan látja az emberiség jövőjét pontosan a technika miatt, ami mostanra egy önálló, autonóm gépezetként működik, és szinte lehetetlen irányítani a fejlődésének sebességét és irányát. Ez a pesszimista látásmód talán nem annyira meglepő, mert legalább valamennyire mindannyian tisztában vagyunk a technológia veszélyeivel. Azon viszont már annál inkább elcsodálkoztam, hogy akik még lehetségesnek látnak bármiféle gyógyírt vagy menekülő útvonalat, (mert sok tanulmány az elkerülhetetlen katasztrófáról szól), azok azt mind a "bensőben" vélik felfedezni: az egyén spirituális életében, abban a képességben, hogy megítéli a külvilágból érkező ingereket aszerint, ami őt igazán emberré teszi. Egy, a modern technológiából kiinduló gondolatmenet végén a spiritualitásnál lyukadtunk ki.

Az ember és a kozmosz pedig gyakorlatilag egy kozmológia-antropológia kurzus volt. A témafelvetés roppant egyszerű, a kifejtése pedig elképesztően bonyolult. Az ember felnéz az égre, és felteszi magának a kérdést: mi az a "világ" és ki vagyok én benne? Egy történeti áttekintő után megismertük azt a három fő fonalat, amelyet követve általában próbáljuk megérteni a saját helyünket ezen a hatalmas, univerzumnak nevezett helyen: filozófia, teológia és tudomány. (A tudományos rész azt jelentette, hogy viszonylag részletesen átvettük az ősrobbanás történetét, 13,82 milliárd évvel ezelőttől napjainkig. Mindezt akár az ELTÉ-n is tanulhattam volna, sőt ami azt illeti, tanultam is. :)

A nagy felfedezése ennek a kurzusnak az volt, hogy a) bármennyire is szeretnénk, lehetetlen a "valóságot" vagy "igazságot" vagy a "mély és örök titkot, amely minden kérdésre válaszol" bezárni egy dobozba, és egy mechanikusan működő formulává egyszerűsíteni. A világ, amelyben élünk, és mi magunk is, misztérium, és az is marad. A másik pedig, hogy b) nem létezik Berci, aki teológiai szemmel látja a világot, aztán pedig Berci, aki ismeri az univerzum történetét kozmológiai szempontból, mert tanult fizikát, végül pedig Berci, aki mindezek mellett, de ezektől függetlenül keresi az életének az értelmét... egyszerűen Berci létezik, és mindaz a sok gondolat, látásmód, kérdés, még a differenciálegyenletek is, ugyanannak a léleknek a megnyilvánulásai.

Svájc és egyéb

Tekintettel az eseménydús húsvéti szünetemre és az azóta eltelt hasonlóképpen mozgalmas első tanítási hétre, minden kétséget kizáróan tartozom legalább egy rövid beszámolóval. A következő bejegyzésben pedig majd visszatérek ahhoz a szeretett szokásomhoz, hogy mesélek valami az elvégzett kurzusaimról... már csak azért is, mert van miről! Most azonban következzen a szünetem, mégpedig képekben, mert a sok kép mindig növeli a blogom nézettségét. :) Lehet, hogy néhányat már láttatok, mert innen-onnan, facebookról és egyéb helyekről gyűjtögettem őket.

1-3. nap: Tanulmányi (kulturális) kirándulás a Sophia egyetemmel

A három nap három helyen voltunk: Velencében, Trentoban (itt született meg a Fokoláre mozgalom), és a hegyekben fekvő Tonadicoban, ami szintén fontos szerepet játszott a mozgalom történetében. A képekért köszönet a lengyel Gosia-nak! 

3-7. nap: húsvét a barátokkal Svájcban, Grindelwaldban

Az egyik évfolyamtársunkat, Marcust, megkérték, hogy lássa el Grindelwaldban a papi szolgálatot húsvét alatt, ő pedig úgy döntött, hogy magával visz minket. Hatan voltunk: Marcus (Svájc), Aline és Luciana (Brazília), Karen (Egyesült Államok), Melchior (Burundi) és Berci (én). A következő fontosabb eseményekről tudok beszámolni: az autópályán hátulról belénk jöttek, felvonatoztunk Európa legmagasabban fekvő civilizált pontjára (Jungfaujoch - 3466 m), kirándultunk egyet, ellátogattunk a berni fokolárhoz, együtt zenéltem a liturgiákon egy német családdal, a vigílián én énekeltem az exultetet (elég régóta vágytam rá, hogy egyszer én énekelhessem), és alaposan fel lettem köszöntve a születésnapom alkalmából. A képekért köszönet  Marcusnak és Aline-nek! 

7-10. nap: a barátokkal Svájcban, de ezúttal Baarban, a mozgalom egyik helyi központjában

A szintézis: ellátogattunk Rheinfeldenbe, ahol Marcusnak egy jó barátja lakik, aki sört készít. Ittunk belőle. :) Aztán átugrottunk Németországba is, ugyanis csak át kellett sétálni a Rajna fölött egy hídon. Ezek után pedig elmentünk csobbanni egy közeli élményfürdőbe (élmény volt), majd tettünk egy kitérőt Schaffhausenbe, ahol megnéztük a Rajna és egyben Európa legnagyobb vízesését. 

És ami azóta történt: május 1. és Papp Gábor látogatása

Május elseje itt Loppianoban mindig nagy nap, lévén az "Egyesült világ hetének" ünnepe. Ez alkalomból eljött hozzánk Gábor barátunk, aki (ha ismeritek), most Rómában van. Készítettünk egy közös képet az itteni szlovákokkal annak tiszteletére, hogy idén a mozgalom szlovák és magyar fiataljai együtt ünneplik május elsejét - Pozsonyban. Nagy üdv nekik is! A képekért köszönet Gábornak. 

Útra kelek

Holnap reggel indulunk a Sophia egyetem éves "osztálykirándulására", ami három napig fog tartani Velencében és Trentoban. Utána pedig egyenesen Svájcba, Grindelwaldba megyek, ahol hála egy kedves padtársamnak, hatan fogjuk együtt tölteni a húsvétot.

Ezt most nem azért írom, irigykedjetek rám (bár nincs ellene kifogásom :), hanem hogy valami magyarázatot adjak arra, miért nem válaszolok vagy 10 napig az emailjeimre. Mindenesetre, ha addig már nem hallanátok rólam, szép húsvétot mindenkinek!

A kiáltás

Volt egy nagyszerű kurzusunk Jézus kereszthalálának a magyarázatáról, amely legnagyobb részt a Mk 15,34-ről szólt ("Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"), de alaposan áttanulmányoztuk a keresztre feszítés bibliai és történelmi kontextusát is, a modul végén pedig egy teológiai kitekintésben is részünk volt. Aquinói Szent Tamás szerint például Jézus a kereszten alapvetően három dolgot érzett: félelmet, szomorúságot és "unalmat" (tedium), amit talán hitelesebb úgy fordítani, hogy az "értelem hiánya", mármint az események értelmének a hiánya.

Ezen a ponton úgy érzem, eljött az idő, hogy hozzátegyem a saját teológia meglátásomat Aquinói Tamáséhoz, megalapozva ezzel egyháztanítói pályafutásomat. Azt állapítottam meg ugyanis, hogy egy átlagos vizsga során egészen hasonló érzelmeket élünk át: előtte a félelmet, közben az értelem hiányát (mármint a fejünkből), utána pedig a szomorúságot... egy egyetemista élete tulajdonképpen egészen hasonlít Jézuséhoz. :) 

Félretéve a tréfát, természetesen nem ez a grandiózus felfedezés volt az egyetlen gyümölcse a kurzusnak. Sőt mi több, néhány óra igen mélyen megérintett; ebben a modulban azt hiszem semmilyen más tárgyunk nem volt, amelyik ennyire a mi életünkről szólt volna. 

Március

Jó, jó, a március nem fogja megnyerni a 'legaktívabb hónap a blogomon' versenyt, de azért kompenzációképpen feltöltök néhány képet egy közös pizzázásról, csak úgy Loppianoról, mert szép, (főleg tavasszal), egy átlagos mise-előkészületről, és ami a legfontosabb: a március 15-i ünnepi magyar ebédről, amelyre meghívtuk a városka összes magyar lakóját. Nagy tapsot Panninak! :)

6-7. rész (posztumusz): Szent Márk és Tudományfilozófia

Helyénvalónak éreztem jól meghúzni az iramot az utolsó vizsgám alkalmából, minélfogva még mindig felépülőben vagyok (nyugalom, csak fáradtság!), és ezért csak késve érkezik a szokásos bejegyzés. 

A múlt hét szerdai vizsgám a "krisztológia" nevet viselte, és gyakorlatilag abból állt, hogy szóról szóra átvettük Márk evangéliumát. Ez a két dolog ott ér össze, hogy Márknál gyakorlatilag központi szerepe van Jézus krisztusi küldetésének, amit már ez első mondatban hangsúlyoz, és az egész szöveg valamilyen formában ezt magyarázza. 

A tudományfilozófia pedig, csak hogy a végére maradjon a nagy attrakció, ebben a modulban a legnehezebb és a legfontosabb órám volt. Igazából nem is értem, hogyan kaphattam vegyész diplomát anélkül, hogy ezekről egy árva szót is halljak, (remélem ezt olvassa valamely korábbi vagy jövőbeli tanárom vagy kollégám...:) Mit jelent a tudomány? Egy állítás milyen elv alapján következik egy másikból? Milyen érvényességi köre van? Mitől lesz valami áltudomány? Mit jelent a kísérlet és mi köze van a valósághoz?

Csak hogy érzékeltessem a téma jelentőségét: gyakorlatilag az egész "modern tudomány", amit legalább is tudat alatt az emberiség legerősebb fegyverének tartunk, ha "igazságról" van szó, arra épül, hogy teszünk egy megfigyelést, (ha alaposak vagyunk, akkor többet), és konstruálunk belőle egy általános következtetést. Ez az indukció, és nem kell hozzá Arisztotelésznek lenni, hogy megállapítsuk: semmilyen logikai nem garantálja, hogy egy egyedi megfigyelésből levont általános következtetés igaz lesz. (A matematika ezzel szemben deduktív tudomány, de az meg nem a tapasztalatokra épül, és nem is lehet minden probléma nélkül alkalmazni rájuk.) Nem csoda hát, hogy a huszadik század teljes tudományfilozófiai története az indukció igazolásáról vagy kritikájáról szólt - anélkül, hogy világos, vitathatatlan konklúzió született volna. 

5. rész: Szent Pál

A vizsgákról történő részletes beszámoló mellett szándékomban áll írni valami személyeset is, csak hát nem tudom, hol kezdjem... :) Csak hogy tudjátok, ez a vizsgaidőszak utolsó és egyben legnehezebb hete, három egymást követő nap vizsgázom, és az utolsó az egész modul legrettegettebb vizsgája. De hamarosan végzek, és akkor majd veszek egy nagy levegőt, és kiöntöm a lelkem. :D 

Ez a kurzus az előző modulbeli exegézisnek a folytatása, de ezúttal nem az Evangéliumokkal, hanem Pál apostollal foglalkoztunk. Ahogy szinte minden keresztény, úgy én is tudatában voltam, hogy mennyire fontos figura. Elvégre ő írta a fél Újszövetséget, és kábé minden misén/istentiszteleten/egyéb szertartáson olvasunk tőle valamit. De "tudományosan" is megvizsgálni az életét nagyon sok újdonságot hozott! 

A kurzus végére két szép darabbal gazdagodott teológiai fegyvertáram. :) Az egyik az események kronológiai ismerete, hova utazott, hányszor, miért, melyik levelet mikor írta, milyen céllal, kinek, és egyáltalán tényleg ő írta-e (a 13 levélből igazából csak 7-ről lehet többé-kevésbé biztosan állítani, hogy az övé.) A másik pedig a páli teológia: átlátni az ő tanítását, együtt a sok apró részlettel, amit már itt-ott, hittanórákon, prédikációkon megtanultam, ezúttal azonban hivatkozásokkal, hozzáolvasva az eredeti szöveget, arra döbbentett rá, hogy bizony egész sok köze van az én életemhez. 

4. rész: etika

Ez az a kurzus volt, amit az előző modul végén halasztottam el, ennélfogva már írtam is róla ebben a bejegyzésben. Csak egy dolgot mondanék a vizsgáról: egészen elképesztő, hogy a tanárunk első kérdése mindig az, hogy milyen nyelven szeretnél beszélni. Najó, nem konkrétan így, de mindenki tudja, hogyha nyelvi nehézségei vannak, akkor a professzor minden elérhető képességével rendelkezésre áll, hogy segítsen a helyzetén. Voltam már fültanúja spanyol, francia és angol nyelvű vizsgának! Szerintem elég menő... :)

3. rész: logika

Erről a kurzusról már írtam néhány szót egy korábbi bejegyzésben; és nehéz nem ismételnem magam, amennyiben ugyanis kénytelen vagyok ismét kifejezni lelkesedésemet az egész tananyag iránt. :) 

Mi mással is lehetett volna kezdeni, mint a görögökkel? Arisztotelész szillogizmusainál elidőztünk egy darabig (van belőlük 192, de csak 14 érvényes), aztán jöttek a sztoikusok, majd egy kis történeti kitérő a középkorra, különös hangsúllyal Arnauld-ra és Leibnizre, utána pedig a híres-neves Boole-algebra. Ezen a ponton vettünk egy nagy levegőt, és írtunk egy dolgozatot, ami, ha jól sikerült, kiváltotta a vizsgának egy részét. 

Az anyag másik fele pedig engem szabályosan elvarázsolt; ebből kaphatott az egy jó nagy adagot, aki elolvasta a Gödelről szóló bejegyzésemet. Rajta kívül volt még Frege és Russell, akiknek a története jól reprezentálja a klasszikus logika és a Cantor-féle halmazelmélet Achilles-ínját (csak azért fogalmazok ilyen sikk módon, mert a tanárnő is így vezette be:), aztán következett egy bizonyos Stanisław Leśniewski, aki a modern mereológiának, vagyis a rész és az egész kapcsolatát tanulmányozó tudománynak rakta le a mondhatni sarokköveit (már őt is csak egy hátra szaltóval lehetett megérteni, mert teljesen új paradigmát használ), végül pedig egy új, egyelőre csak bontakozó logika struktúrájába kaphattunk bepillantást, amit Ennio de Giorgi, egy Wolf-díjas olasz matematikus indított el. Ez a módszer annyira formabontó, hogy olyan alapszintű axiómákat tesz félre, mint az arisztotelészi kizárt harmadik elve (azaz egy állítás vagy igaz, vagy hamis, és nincs harmadik lehetőség), vagy az ellentmondás-mentesség törvénye (egy állítás nem lehet egyszerre igaz és hamis.) Lehet érezni, hogy mivel ezek a tételek az emberi gondolkodás legalapvetőbb kifejeződései, bizony elég mélyről kell újrakezdeni a logikát, hogy egy ilyesfajta diskurzus értelmet nyerjen. És a különös ereje ennek a történetnek épp az, hogy nem csak úgy kipattant valakinek a fejéből, hogy "na gyerünk, legyünk formabontók", hanem a 20. században tényleg arra a pontra jutott a tudomány, hogy csak ilyen "radikális" lépésekkel lehetett előbbre jutni. 

2. rész: zene

Csak így egyszerűen. Gondoltam, így jobban kifejezi lényeget, mintha azt írtam volna, hogy "A zene szellemisége: zenehallgatás, reflexió, és zenei gyakorlatok", ami ráadásul borzalmas fordítás is lenne.

Félretéve a tréfát: nagyon kellemes kurzus volt, csütörtök délutánonként 3-tól fél 7-ig, hat héten át. Minden alkalommal más professzor jött órát tartani, így volt szerencsénk zongora- és hárfaművészektől, előadóművészektől és zenetudósoktól hallgatni az előadásokat, és bizony nem ritkán a szónak a "színházi" értelmében, ugyanis többen voltak, akik zenéltek is nekünk.

Két dolgot emelnék ki a kurzusból, ami nekem sokat jelentett. Az egyik annak felfedezése volt, hogy a zene lélek és élet, nem pedig valami tudományos dolog, amit le lehet írni és elmagyarázni. Az igazi szépsége akkor jelenik meg számunkra, ha egy megélt tapasztalat kifejeződésévé válik - akár hallgatjuk, akár csináljuk.

A másik pedig, bármilyen furcsán hangzik, a vizsga volt. :) Arra kaptunk ugyanis jegyet, hogy mindannyian bemutattunk egy néhány oldalas dolgozatban, ma pedig egy 10 perces előadásban is valamit, amire a kurzus kapcsán inspirációt éreztünk. Amellett, hogy meglepően élvezetes volt készülnöm a beszámolóra (a magyar népzene és a komolyzene kapcsolatáról beszéltem - mindenképp nézzétek meg ezt a videót... óriási!!!), nagyon színvonalas és tartalmas előadásokat hallottam a többiek részéről; például a zene és a menedzsment vagy épp a politika közötti kapcsolatról. Mert van bizony! :)

Tanár úr, kérem, erre nem készültem! 1. rész: a polotika alapjai

Ennek a bejegyzésnek a fő jellegzetessége az, hogy az előző pillantban fejeztem be a modul első vizsgáját, most pedig, mivel maga a vizsga csoportosan zajlik, az utánam következő afrikai leányzó feleletét hallgatom, vagyis miközben beszél, én a szuperszenzációs ZTE szmártfónomon pötyögöm a Sophia egyetem vizsgasorozatának első epizódját. Megj.: kivételesen nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy nem rá figyelek, mert franciául beszél, és egy szót sem értek. :-)

Tehát ennek a modulnak (ti. itt az év nem 2 félévből, hanem 4 modulbó áll) az első vizsgája a politika alapjai nevezetű tantárgyunkból volt. A professzorunk egy hatalmas koponya (mondjuk mindegyik az, de sosem fogom megunni ennek a hangsúlyozását), a kurzus pedig, azt hiszem nagyon bölcs megfontolásoknál fogva, meg sem kísérelte belesűríteni 6 hétbe egy többéves politológia szak anyagát, hanem egy átfogó, holisztikus képet adott az emberiség történetének néhány fontos eseményéből és gondolkodójából kiindulva a politika mint fogalom lehetséges különböző megközelítéséről és aspektusáról. Íme: Karl Schmidttel kezdtük, aki szerint a politikai kategóriák mindig valamilyen metafizikai vagy vallási koncepció szekularizált változatai, és erre három példát is vettünk az antik világból (közben Panni elkezdett felelni, most egy darabig rá figyelek, jó? :-) ... meghalt és újjászületett, de nagyon jól felelt! Le az összes kalappal), aztán volt természetesen a három görög óriás, Szókratész, Platón és Arisztotelész (Szókratész apológiáját nagyon megéri elolvasni, egyszerűen fenomenális), utána Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és Chiara Lubich, majd Niccoló Macchiavelli, Marx Weber, a végén pedig két zseniális óra az ideológiáról mint jelenségről, és a testvériségről; ez utóbbi az 1789-es francia és az 1791-es haiti forradalomból kiindulva. Ki gondolta volna, hogy a nép skandálta három egyetemes és örök érvényű jelszót - szabadság, egyenlőség, testvériség - a forradalomnak eszében sem volt a kolóniákra is alkamazni?

Hogy hogyan tudnám szintetizálni ennek a kurzusnak az üzenetét? Nem tudnám, mert annyira szerteágazó volt, de talán ezt emelném ki, ami bennem nyomot hagyott: az ember természeténél fogfa felfelé néz, túl a láthatón és túl saját magán, és ha ezt együtt csinálja másokkal és másokért, akkor politizál, vagy legalább is már a politikáról beszél.

P.s.: még nincs eredmény, mert előbb meg kell várni a vizsga végét! :-)