Olyan még sosem történt...

...hogy kitegyem az egyik saját versemet a blogomra.

Nem is tudom, hogy magyarázzam... tudom, nem rám vall. :) Egyszerűen annyi történt, hogy az egyik kurzuson (Az ember és a kozmosz, korábban már írtam róla), komoly egzisztenciális kérdésekről is szó volt, és egyik-másik engem igen megérintett. Ami most következik, azt az a kérdés inspirálta, hogy "ki vagyok én?" Hogyan is tudnám megismerni az én mély, eredeti identitásomat, hiszen már önmagában az is annyira felfoghatatlan, hogy létezem... és mi az én helyem ebben a nagy és ijesztő világban?

Íme:

Mondd el nékem, kérlek, tárd fel végre a titkot, 

      miért ez a tűz s ez a fény? mily csoda? mily lelemény? 

Átszövi álmom s mindig hallom a szívdobogását, 

      őt szeretem s követem, titkos és ős szerelem. 

Átölel és beborít, most is itt van körülöttem, 

      arca, neve s hangja mégis rejtve marad. 

Rejtelem ő, aki tudja a titkot s látja a választ, 

      még sincs válasza, mert ő maga a kérdés. 

Íme: örök s félelmetes angyal, csend-szavu kétely, 

      kit vágyom s akarok: 

                                      ó, vajon én ki vagyok? 

Őt kutatom soha még nem látott vágyakozással, 

      s mégis telve vagyok, izzik, a fénye ragyog. 

Nem tudom azt, hogy hol van a válasz, mégse hiányzik; 

      azt hiszem, ő maga az: kérdés s válasz ugyanaz. 

Értem és érzem. Sírok, s könnyeim érte zubognak, 

      s fénylik az ősi titok: én Őbenne vagyok.