Hááát... izé... nincs igazán mentségem. Illetve egy van: most írok. És amúgy is csak másfél. :)
Az itt tartózkodásom a végéhez közeledik, gyakorlatilag visszafelé számolom a napokat. Már csak 14-et fogok itt aludni, (bár ezt elég nehéz megjósolni előre, ugyanis a vizsgaidőszakban mindig előfordul egy kis ráadás délutáni szundi, ahogy például ma is. :) Érzem, hogy közel a vég, amelynek eljövetelét szeretném egy méltó írással megkoronázni, sommázva itt töltött napjaim sok-sok tapasztalatát, de erre ebben a pillanatban nem vagyok képes, úgyhogy egyszerűen csak "röviden" bemutatok két újabb kurzust, amelyeket az elmúlt időszakban végeztem el.
A technika filozófiája & Az ember és a kozmosz
Mind a kettő a kedvenc nukleáris mérnök professzorom kurzusa volt, és illeszkedett a két korábbi kurzusának logikai fonalára (a tudományos racionalitás története és tudományfilozófia). Anyagát tekintve ez a négy óra volt a legközelebb ahhoz, amit korábban tanultam (volt még két másik, amelyekről majd később), és így egymás után elég alaposan felforgatták bennem az eddig tudni vélt tudományos ismereteimet - annak ellenére, hogy nem kellett minden nap integrálni vagy reakciómechanizmusokat levezetni.
A technikafilozófia tulajdonképpen a technológiáról szólt. Filozófiai kontextusban technikán azokat az emberi tevékenységeket értjük, amelyeket azért végzünk, hogy jobbá tegyük a saját életünket, legyőzve biológiai gyengeségeinket. Például házat vagy hajót építünk, ruhát szövünk, földet művelünk. Akkor beszélünk technológiáról, ha a technika ötvöződik a tudománnyal, ami eredetileg a természet megismerésére irányuló emberi tevékenység volt, mára azonban a tudományra szinte csak a technológia segítőtársaként gondolunk, és vice versa.
A 20. századi filozófusok, szociológusok jelentős része nagyon borúsan látja az emberiség jövőjét pontosan a technika miatt, ami mostanra egy önálló, autonóm gépezetként működik, és szinte lehetetlen irányítani a fejlődésének sebességét és irányát. Ez a pesszimista látásmód talán nem annyira meglepő, mert legalább valamennyire mindannyian tisztában vagyunk a technológia veszélyeivel. Azon viszont már annál inkább elcsodálkoztam, hogy akik még lehetségesnek látnak bármiféle gyógyírt vagy menekülő útvonalat, (mert sok tanulmány az elkerülhetetlen katasztrófáról szól), azok azt mind a "bensőben" vélik felfedezni: az egyén spirituális életében, abban a képességben, hogy megítéli a külvilágból érkező ingereket aszerint, ami őt igazán emberré teszi. Egy, a modern technológiából kiinduló gondolatmenet végén a spiritualitásnál lyukadtunk ki.
Az ember és a kozmosz pedig gyakorlatilag egy kozmológia-antropológia kurzus volt. A témafelvetés roppant egyszerű, a kifejtése pedig elképesztően bonyolult. Az ember felnéz az égre, és felteszi magának a kérdést: mi az a "világ" és ki vagyok én benne? Egy történeti áttekintő után megismertük azt a három fő fonalat, amelyet követve általában próbáljuk megérteni a saját helyünket ezen a hatalmas, univerzumnak nevezett helyen: filozófia, teológia és tudomány. (A tudományos rész azt jelentette, hogy viszonylag részletesen átvettük az ősrobbanás történetét, 13,82 milliárd évvel ezelőttől napjainkig. Mindezt akár az ELTÉ-n is tanulhattam volna, sőt ami azt illeti, tanultam is. :)
A nagy felfedezése ennek a kurzusnak az volt, hogy a) bármennyire is szeretnénk, lehetetlen a "valóságot" vagy "igazságot" vagy a "mély és örök titkot, amely minden kérdésre válaszol" bezárni egy dobozba, és egy mechanikusan működő formulává egyszerűsíteni. A világ, amelyben élünk, és mi magunk is, misztérium, és az is marad. A másik pedig, hogy b) nem létezik Berci, aki teológiai szemmel látja a világot, aztán pedig Berci, aki ismeri az univerzum történetét kozmológiai szempontból, mert tanult fizikát, végül pedig Berci, aki mindezek mellett, de ezektől függetlenül keresi az életének az értelmét... egyszerűen Berci létezik, és mindaz a sok gondolat, látásmód, kérdés, még a differenciálegyenletek is, ugyanannak a léleknek a megnyilvánulásai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése