Hamarosan indulok haza

Egészen pontosan 3 óra múlva kilépek a Sophia kapuján, és ki tudja, visszatérek-e valaha. Kétségtelenül nagyon különleges, és sok mindent meghatározó pillanatok ezek... de ti ne aggódjatok, mert a blog nem ér itt véget! :) Igazából még nagyon sok megosztanivalóm van, és azt hiszem, az otthoni levegő is segíteni fog abban, hogy frappánsan tudjam majd sommázni az itt töltött év nagy tanulságait.

Olyan még sosem történt...

...hogy kitegyem az egyik saját versemet a blogomra.

Nem is tudom, hogy magyarázzam... tudom, nem rám vall. :) Egyszerűen annyi történt, hogy az egyik kurzuson (Az ember és a kozmosz, korábban már írtam róla), komoly egzisztenciális kérdésekről is szó volt, és egyik-másik engem igen megérintett. Ami most következik, azt az a kérdés inspirálta, hogy "ki vagyok én?" Hogyan is tudnám megismerni az én mély, eredeti identitásomat, hiszen már önmagában az is annyira felfoghatatlan, hogy létezem... és mi az én helyem ebben a nagy és ijesztő világban?

Íme:

Mondd el nékem, kérlek, tárd fel végre a titkot, 

      miért ez a tűz s ez a fény? mily csoda? mily lelemény? 

Átszövi álmom s mindig hallom a szívdobogását, 

      őt szeretem s követem, titkos és ős szerelem. 

Átölel és beborít, most is itt van körülöttem, 

      arca, neve s hangja mégis rejtve marad. 

Rejtelem ő, aki tudja a titkot s látja a választ, 

      még sincs válasza, mert ő maga a kérdés. 

Íme: örök s félelmetes angyal, csend-szavu kétely, 

      kit vágyom s akarok: 

                                      ó, vajon én ki vagyok? 

Őt kutatom soha még nem látott vágyakozással, 

      s mégis telve vagyok, izzik, a fénye ragyog. 

Nem tudom azt, hogy hol van a válasz, mégse hiányzik; 

      azt hiszem, ő maga az: kérdés s válasz ugyanaz. 

Értem és érzem. Sírok, s könnyeim érte zubognak, 

      s fénylik az ősi titok: én Őbenne vagyok. 

Miért nem ír a Berci már vagy két hónapja?

Hááát... izé... nincs igazán mentségem. Illetve egy van: most írok. És amúgy is csak másfél. :)

Az itt tartózkodásom a végéhez közeledik, gyakorlatilag visszafelé számolom a napokat. Már csak 14-et fogok itt aludni, (bár ezt elég nehéz megjósolni előre, ugyanis a vizsgaidőszakban mindig előfordul egy kis ráadás délutáni szundi, ahogy például ma is. :) Érzem, hogy közel a vég, amelynek eljövetelét szeretném egy méltó írással megkoronázni, sommázva itt töltött napjaim sok-sok tapasztalatát, de erre ebben a pillanatban nem vagyok képes, úgyhogy egyszerűen csak "röviden" bemutatok két újabb kurzust, amelyeket az elmúlt időszakban végeztem el.

A technika filozófiája & Az ember és a kozmosz

Mind a kettő a kedvenc nukleáris mérnök professzorom kurzusa volt, és illeszkedett a két korábbi kurzusának logikai fonalára (a tudományos racionalitás története és tudományfilozófia). Anyagát tekintve ez a négy óra volt a legközelebb ahhoz, amit korábban tanultam (volt még két másik, amelyekről majd később), és így egymás után elég alaposan felforgatták bennem az eddig tudni vélt tudományos ismereteimet - annak ellenére, hogy nem kellett minden nap integrálni vagy reakciómechanizmusokat levezetni.

A technikafilozófia tulajdonképpen a technológiáról szólt. Filozófiai kontextusban technikán azokat az emberi tevékenységeket értjük, amelyeket azért végzünk, hogy jobbá tegyük a saját életünket, legyőzve biológiai gyengeségeinket. Például házat vagy hajót építünk, ruhát szövünk, földet művelünk. Akkor beszélünk technológiáról, ha a technika ötvöződik a tudománnyal, ami eredetileg a természet megismerésére irányuló emberi tevékenység volt, mára azonban a tudományra szinte csak a technológia segítőtársaként gondolunk, és vice versa.

A 20. századi filozófusok, szociológusok jelentős része nagyon borúsan látja az emberiség jövőjét pontosan a technika miatt, ami mostanra egy önálló, autonóm gépezetként működik, és szinte lehetetlen irányítani a fejlődésének sebességét és irányát. Ez a pesszimista látásmód talán nem annyira meglepő, mert legalább valamennyire mindannyian tisztában vagyunk a technológia veszélyeivel. Azon viszont már annál inkább elcsodálkoztam, hogy akik még lehetségesnek látnak bármiféle gyógyírt vagy menekülő útvonalat, (mert sok tanulmány az elkerülhetetlen katasztrófáról szól), azok azt mind a "bensőben" vélik felfedezni: az egyén spirituális életében, abban a képességben, hogy megítéli a külvilágból érkező ingereket aszerint, ami őt igazán emberré teszi. Egy, a modern technológiából kiinduló gondolatmenet végén a spiritualitásnál lyukadtunk ki.

Az ember és a kozmosz pedig gyakorlatilag egy kozmológia-antropológia kurzus volt. A témafelvetés roppant egyszerű, a kifejtése pedig elképesztően bonyolult. Az ember felnéz az égre, és felteszi magának a kérdést: mi az a "világ" és ki vagyok én benne? Egy történeti áttekintő után megismertük azt a három fő fonalat, amelyet követve általában próbáljuk megérteni a saját helyünket ezen a hatalmas, univerzumnak nevezett helyen: filozófia, teológia és tudomány. (A tudományos rész azt jelentette, hogy viszonylag részletesen átvettük az ősrobbanás történetét, 13,82 milliárd évvel ezelőttől napjainkig. Mindezt akár az ELTÉ-n is tanulhattam volna, sőt ami azt illeti, tanultam is. :)

A nagy felfedezése ennek a kurzusnak az volt, hogy a) bármennyire is szeretnénk, lehetetlen a "valóságot" vagy "igazságot" vagy a "mély és örök titkot, amely minden kérdésre válaszol" bezárni egy dobozba, és egy mechanikusan működő formulává egyszerűsíteni. A világ, amelyben élünk, és mi magunk is, misztérium, és az is marad. A másik pedig, hogy b) nem létezik Berci, aki teológiai szemmel látja a világot, aztán pedig Berci, aki ismeri az univerzum történetét kozmológiai szempontból, mert tanult fizikát, végül pedig Berci, aki mindezek mellett, de ezektől függetlenül keresi az életének az értelmét... egyszerűen Berci létezik, és mindaz a sok gondolat, látásmód, kérdés, még a differenciálegyenletek is, ugyanannak a léleknek a megnyilvánulásai.

Svájc és egyéb

Tekintettel az eseménydús húsvéti szünetemre és az azóta eltelt hasonlóképpen mozgalmas első tanítási hétre, minden kétséget kizáróan tartozom legalább egy rövid beszámolóval. A következő bejegyzésben pedig majd visszatérek ahhoz a szeretett szokásomhoz, hogy mesélek valami az elvégzett kurzusaimról... már csak azért is, mert van miről! Most azonban következzen a szünetem, mégpedig képekben, mert a sok kép mindig növeli a blogom nézettségét. :) Lehet, hogy néhányat már láttatok, mert innen-onnan, facebookról és egyéb helyekről gyűjtögettem őket.

1-3. nap: Tanulmányi (kulturális) kirándulás a Sophia egyetemmel

A három nap három helyen voltunk: Velencében, Trentoban (itt született meg a Fokoláre mozgalom), és a hegyekben fekvő Tonadicoban, ami szintén fontos szerepet játszott a mozgalom történetében. A képekért köszönet a lengyel Gosia-nak! 

3-7. nap: húsvét a barátokkal Svájcban, Grindelwaldban

Az egyik évfolyamtársunkat, Marcust, megkérték, hogy lássa el Grindelwaldban a papi szolgálatot húsvét alatt, ő pedig úgy döntött, hogy magával visz minket. Hatan voltunk: Marcus (Svájc), Aline és Luciana (Brazília), Karen (Egyesült Államok), Melchior (Burundi) és Berci (én). A következő fontosabb eseményekről tudok beszámolni: az autópályán hátulról belénk jöttek, felvonatoztunk Európa legmagasabban fekvő civilizált pontjára (Jungfaujoch - 3466 m), kirándultunk egyet, ellátogattunk a berni fokolárhoz, együtt zenéltem a liturgiákon egy német családdal, a vigílián én énekeltem az exultetet (elég régóta vágytam rá, hogy egyszer én énekelhessem), és alaposan fel lettem köszöntve a születésnapom alkalmából. A képekért köszönet  Marcusnak és Aline-nek! 

7-10. nap: a barátokkal Svájcban, de ezúttal Baarban, a mozgalom egyik helyi központjában

A szintézis: ellátogattunk Rheinfeldenbe, ahol Marcusnak egy jó barátja lakik, aki sört készít. Ittunk belőle. :) Aztán átugrottunk Németországba is, ugyanis csak át kellett sétálni a Rajna fölött egy hídon. Ezek után pedig elmentünk csobbanni egy közeli élményfürdőbe (élmény volt), majd tettünk egy kitérőt Schaffhausenbe, ahol megnéztük a Rajna és egyben Európa legnagyobb vízesését. 

És ami azóta történt: május 1. és Papp Gábor látogatása

Május elseje itt Loppianoban mindig nagy nap, lévén az "Egyesült világ hetének" ünnepe. Ez alkalomból eljött hozzánk Gábor barátunk, aki (ha ismeritek), most Rómában van. Készítettünk egy közös képet az itteni szlovákokkal annak tiszteletére, hogy idén a mozgalom szlovák és magyar fiataljai együtt ünneplik május elsejét - Pozsonyban. Nagy üdv nekik is! A képekért köszönet Gábornak. 

Útra kelek

Holnap reggel indulunk a Sophia egyetem éves "osztálykirándulására", ami három napig fog tartani Velencében és Trentoban. Utána pedig egyenesen Svájcba, Grindelwaldba megyek, ahol hála egy kedves padtársamnak, hatan fogjuk együtt tölteni a húsvétot.

Ezt most nem azért írom, irigykedjetek rám (bár nincs ellene kifogásom :), hanem hogy valami magyarázatot adjak arra, miért nem válaszolok vagy 10 napig az emailjeimre. Mindenesetre, ha addig már nem hallanátok rólam, szép húsvétot mindenkinek!

A kiáltás

Volt egy nagyszerű kurzusunk Jézus kereszthalálának a magyarázatáról, amely legnagyobb részt a Mk 15,34-ről szólt ("Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"), de alaposan áttanulmányoztuk a keresztre feszítés bibliai és történelmi kontextusát is, a modul végén pedig egy teológiai kitekintésben is részünk volt. Aquinói Szent Tamás szerint például Jézus a kereszten alapvetően három dolgot érzett: félelmet, szomorúságot és "unalmat" (tedium), amit talán hitelesebb úgy fordítani, hogy az "értelem hiánya", mármint az események értelmének a hiánya.

Ezen a ponton úgy érzem, eljött az idő, hogy hozzátegyem a saját teológia meglátásomat Aquinói Tamáséhoz, megalapozva ezzel egyháztanítói pályafutásomat. Azt állapítottam meg ugyanis, hogy egy átlagos vizsga során egészen hasonló érzelmeket élünk át: előtte a félelmet, közben az értelem hiányát (mármint a fejünkből), utána pedig a szomorúságot... egy egyetemista élete tulajdonképpen egészen hasonlít Jézuséhoz. :) 

Félretéve a tréfát, természetesen nem ez a grandiózus felfedezés volt az egyetlen gyümölcse a kurzusnak. Sőt mi több, néhány óra igen mélyen megérintett; ebben a modulban azt hiszem semmilyen más tárgyunk nem volt, amelyik ennyire a mi életünkről szólt volna. 

Március

Jó, jó, a március nem fogja megnyerni a 'legaktívabb hónap a blogomon' versenyt, de azért kompenzációképpen feltöltök néhány képet egy közös pizzázásról, csak úgy Loppianoról, mert szép, (főleg tavasszal), egy átlagos mise-előkészületről, és ami a legfontosabb: a március 15-i ünnepi magyar ebédről, amelyre meghívtuk a városka összes magyar lakóját. Nagy tapsot Panninak! :)