A következő lett a közös, kétszemélyes vacsora eredménye. Amjad, (aki amúgy nem beszél még olaszul, ezért külön örült annak, hogy a társalgás kivételesen angolul folyt az asztal körül :) elmesélte nekem, hogy mi a helyzet náluk Szíriában, és hogyan élt az elmúlt két évben.
Nagyon megmozgattak a szavai, és teljesen átértékelődött bennem az, amit eddig az itthoni élet nehéz pillanatairól gondoltam. Elmondta, hogy hányszor kellett munka közben hirtelen menekülnie a rakéták elől ("ismered a Counter Strike-ot? Na, ez pont olyan. Csak közben háromszázzal ver a szíved, és nem érted, hogy mi történik körülötted"). Megtudtam, hogy kétszer is ott robbantottak, ahol 10 perccel azelőtt járt. Hosszan mesélt arról a három barátjáról, akik a háború áldozatai lettek, és ezek csak a legközelebbi ismerősei közül valók; Szíriában minden család legalább egy hozzátartozóját elveszítette az utóbbi időben. És itt Loppianoban, mielőtt kinyitja a facebook-ot (ahol gyakorlatilag megtudja, hogy mi történik náluk), mindig azért imádkozik, hogy nehogy valamelyik barátjának a haláláról kapjon hírt. De a legjobban az ütött fejbe, amikor mosolyogva mesélte, hogy otthon szinte vicc-számba megy, amikor ezt mondják: "Istenem, ha meg kell halnom, add, hogy egy golyó vigyen el, ne pedig egy robbantás." Tudniillik úgy legalább a testük nem szakad széjjel.A végén bocsánatot kért, hogy fejfájást okozott nekem a történeteivel. Én pedig teljesen őszintén azt válaszoltam neki, hogy ezzel célt ad az én életemnek is, mert így sokkal világosabban látom, hogy miért is akarok élni.
Csak hogy valami vidámat is írjak: Pannit tegnap megválasztottuk az elsőéves hallgatók képviselőjének. :) Lehet neki gratulálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése